Helyi Szellem

A legfurcsább kocsmai párbeszédet - és most nem trendi romkocsmáról, jazzpubról vagy egyetemi klubról beszélek, hanem ragacsos padlójú ivóról szakadt arcokkal - Hajdúszoboszlón hallottam. A fürdőhöz igyekezve estünk be a Mackóba, aminek tulajdonosa előzékenyen egy bizsupultot is fenntartott, stratégiai távolságra helyezve azt az utcán, mindössze másfél méterre a bejárattól. Gondolom az volt a haditerv, hogy míg anyu nem tud dönteni a sok talmi ékszer között válogatván, addig apu többszörösen is döntögethet a pultnál. Mármint italt. A fizetőképes közönséget amúgy is az apuk alkotják, hiszen mindenki ismeri a nők kirakatböngészős, termékválogatós rítusait, aminek 99%-ából különben nem is következik vásárlás - viszont ha egy férfi odakeveredik egy pult közelébe... nnnna. Hasonlóképpen kerültünk mi is ide: én lecsaptam az olcsó bizsura, mint gyöngytyúk a takonyra, a pasim meg közben rájött, hogy neki porzik a veséje: míg én vacakoltam, ő kikérte a söreinket - egy pohár, egy pikoló, mert itt még korrektül kimérik a pikolót is.

Régen minden szebb volt, régen minden jobb volt, régen minden könnyebb volt. Nos, ez nem feltétlenül igaz: ha hirtelen a nyolcvanas években találnám magam újra, akkor például hiányozna ez az elátkozott internet, meg az, hogy mindenfélét lehet kapni a boltokban (és a webáruházakban is), hiányozna a laptop és a mobiltelefon, a wifis kávézók, az éjszakai élet, a szabatos koncertek és a bulik, szóval amúgy én marha jól ellébecolok itt a huszonegyedik században. De gyereknek lenni és országot járni igenis sokkal jobb volt.

   (A kép a Fortepan.hu oldaláról)

Régi szokás mifelénk, hogy amint kitör egy párnapos munkaszünet, azon melegében kirajzunk országjárni, kirándulni, tájat felfedezni, élményeket keresni. Egyfelől az a csalóka érzésünk van, hogy erre bíztatnak a hazai turizmus szócsövei, másfelől viszont azt a keserű pirulát kell lenyelnünk, hogy hiába volna a hazai turizmusnak olyannyira szüksége hazai turistákra, mint egy falat kenyérre, a települések egy része nem örül a mégoly jó szándékú idegeneknek. 2012. a hosszú hétvégék éve, nyolc alkalommal is lehetőségünk lesz szembenézni a belföldi vendégszeretettel: vagy annak hiányával.

Nem mondom én, hogy egyszerű. Egyedül nevelni egy csemetét még a miénkhez hasonlatos buzgó, csöppet sem „vasárnapi” apukával, és a gyakorta hadrendbe állítható nagyszülői különítménnyel is merő szívás. Pedig nekem csak egy klapecom van, nem ám kettő, vagy három! Ám minden, hétköznapokon elszenvedett sérelem kiegyenlítődik a nyaralás alatt. (Csak zárójelben említeném az egyedülanyuság romantikus nyári vetületét, amikor a ded az apjával tölti a vakációját, anyuka pedig ellóghat a pasijával egy kéjutazásra, és olyan dolgokkal csaphatja el az idejét, amit felnőttek művelnek felnőtt társaságban. Évente egy-két ilyen gyerekmentes hetet minden családosnak is érdemes megejtenie, ha megoldható: ismerek nem egy olyan házaspárt, akik kapcsolatterápiás célzattal rendszeresen szerveznek ilyen kiskorú-lepattintó együttléteket.)

Rendezgetem itt a nyári fotóimat, és kénytelen vagyok igazat adni azoknak, akik azzal vádolnak, hogy a sok izgalmas látnivaló és műemlék helyett inkább macskákat és kutyákat fényképezek. Ez így van, mert számomra ezek az állatok néha többet mesélnek arról, hogy milyen az adott helyen élni. Megmutatom a kedvenceimet a lekapott kedvencek közül.

A Szigetköz egyik vendégházának vadmacskája ez a vörös démon. A pecásoktól lopkodja az apróhalat, abból él :) Úgy meggyömöszölné az ember, de hiába minden igyekezet, nem engedi elkapni magát.

Kocsmamacska, Szigetköz valamelyik falvából. Orcátlan kunyerbagép, még a fröccsünkbe is beleszagolt. És folyton pofázott. És ugye, milyen kis randa :)

Petrovaci korzómacska. Montenegroban elképesztően rusnya macskákat  láttam, ez egy kivétel volt. Igazi modern csaj: lám, milyen trendi terepszínű rucija van!

Kolduskutya Ulcinjban. Szerintem a baksis reményében állt ebbe a pózba. :)

Úri kutya Bar óvárosában, egy koktélbár teraszán. Szegény szánhúzó a sarkkörökre álmodta magát a 40 fokban.

Ez a bundi a Csepel Művek zord ebe, igazi papírkutya, öt méteres hatósugáron kívül nagyon bátor. Ha megvan az orra a képen, akkor látszik a kutya is körülötte.

Neki bezzeg egyből megvan az orra, mi?

Érdemes visszanézni a blogra, mert egy hallatlanul optimista bejegyzés lesz a következő: elárulom, mitől édes az egyedülanyák keserűnek hitt kenyere a nyaralás alatt!

A falusi turizmus a legjobb dolog, ami egy országjáróval történhet. Szerintem. Ha viszont téged jobban feldob a jakuzzi közelsége, mint az itatóvályúé, ne is olvasd tovább ezt a posztot!

Egyik montenegrói szösszenetemben említettem, hogy a burek nagyon hamar belopta magát a szívünkbe (öööö, a gyomrunkba), és egy félmondatban azt is megígértem, hogy még visszatérek a témára. Tulajdonképpen gőzöm sincs, hogy akkor mit is akartam bővebben kifejteni a burekről, de idehaza a nagy burektelenségben rájöttem, hogy is keletkezhetett ez a kultikus pékárú. Elmesélem, én hogy képzelem.

Csak akkor tudsz aludni, ha közel s távol egy pisszenés se hallik? Szereted a csöndet, a bensőségességet és a magányt? Akkor tartsd magad távol Ulcinjtól, mert itt csak akkor lelsz nyugtot, ha a legforróbb órákban felmászol a várost őrző sziklaerődre, kockáztatva ezzel a szénné pörkölődést, amit ráadásul észre sem veszel a tengeri szélben. Ulcinj Montenegro legdélibb és legbalkánibb városa – mivel számunkra mindkét jelző határozott reklámértékkel bír, nem volt kétséges, hogy szerepel a turné állomásai között. Viszont amikor begördültünk a zsúfolt utcáiba, ahol kábé élükre állítva parkoltak az autók, cikáztak a gyalogosok, tülekedtek a sofőrök, dudáltak, berregtek, krehácsoltak a már évekkel ezelőtt levitézlett kisteherautók, veteránjárművek és persze a kismotorok (szigorúan Tomos márkájúak – hasonlítanak a nálunk ismert Babettákra, azzal a különbséggel, hogy ezek a szívós kis öszvérek még alaposan felmálházva is lazán veszik az állandó hegynek fel-hegynek le utakat) – nos, ettől a bábeli zűrzavartól érkezésünkkor semmi jót nem reméltünk.

Apropó: http://index.hu/belfold/budapest/2011/08/01/or_vigyazza_hadik_andras_lova_toket/

Budavára büszke falai között, az Úri utcában áll Hadik András fényes tökű lovasszobra. Azt, hogy kicsoda Hadik András, harci ménjének szidolozott heréje nélkül tulajdonképpen a történészeken és néhány honvéden kívül nem tudná a kutya se (csak a teljesség kedvéért: huszártábornok és politikus a 18. század végén). Ezt a zacsit ugyanis babonából rendre leápolják a környékbeli diákok a sikeres érettségi, felvételi, egyetemi vizsga reményében: a sok simogatástól, kényeztetéstől (korábban szidolozták is) a szobor amúgy jelentéktelen része érthető módon provokatívan kicsillog a patinás szobortestből, s ily módon egy alternatív turistalátványossággá, kedvelt fotótémává vált. A Budavári Önkormányzat szerint a lószerszám ilyetén ápolása ellenkezik az elvárt erkölcsi normákkal, ezért ezentúl gondjuk lesz rá, hogy se a diákok, se a turisták ne idétlenkedjenek a szép emlékű honvéd emlékművével, amivel ráadásul rongálják is azt.

Podgoricától 54 kilométerre fekszik ez a kis tengerparti városka. Nem olyan felkapott, mint a közeli Bar, az itt üdülők kemény magját a szerbek és a montenegróiak képezik; pont ez tette számomra vonzóvá. Néhány magyar vendéglátóst szívesen elküldenék ide tanulmányútra, mert kevés helyen éreztem magam olyan szívesen látott vendégnek, mint itt – a Balaton mellett például néha egészen konkrétan azt érzem, hogy azok, akiknek az én kényelmemet kellene kemény pénzért kiszolgálniuk, alapjáraton a pokolba kívánnak: vendég, te csak fizess és takarodj a francba mihamarabb. Petrovaci vendéglátóinknak azonban nemcsak az ottlétünkre van gondjuk, hanem a visszatértünkre is.

A férfi: Ez egyszerűen fantasztikus, csodálatos, lenyűgöző!
A nő: Hát az meglehet, de én most szénné parázom magam…

Tűkön ülök, ficergek, jár az agyam, kattognak a fogaskerekek. Holnap indulunk. Hallod, holnap indulunk. Nem vagyok egy nagy utazó, mert ahhoz nagy pénz kéne. Kicsi pénz, kicsi utazások. Főleg belföld, tán még a határmente, de igazi külföld utoljára mikor is? ... jaj, a nagy utazásaim idején még egyetemista voltam. És hétvégékre csak, örülök, ha hosszúak. De ez most más. Holnap Montenegróba indulunk, egy egész hétre, autóval, 14 órás vezetés vár ránk, szerpentineken fogunk kerengeni, persze nem tépünk, mint a nagyarcok, mert ott gyorshajtásért letöltendő börtönbüntetés jár. Meg különben is kispolgár vagyok, mit bánom én, ha tudok közben nézelődni, és nem szalad el a táj az autóablakból. Állítólag ha átvágtunk a hegyeken, lefelé csorogva egyszercsak előbukkan a tenger, kéken és hatalmasan, és akkor majd izgatottan fogok kiabálni, mert azt úgy kell.

Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Csepelen minden út a Csepel Művekhez vezet. Ha van helyi szellem Csepelen, azt mindenképpen ebben a rozsdamarta gyárkomplexumban kell keresni, mely a csepeli lokálpatrióták és őslakosok lélektanának kutatásához is jó kiindulópontot kínál. A Weiss Manfréd tervezte több, mint százéves gyárvárosnak egykor saját kikötője, vasúti csatlakozása volt, a huszadik században ezreknek adott munkát, és a magyarországi ipar egyik nagyágyúja volt. Nem egyszerűen gyárról van szó, hanem egyfajta gyárvárosról, ahol utcák, üzletek, lakóépületek is vannak mind a mai napig.

 Hajlamos vagyok lejárt szavatosságú filmeket fogyasztani. Az Almási Réka jegyezte Team Building például már 2009-ben kész volt, és a tavalyi (2010-es) Filmfesztiválon mutatták be, tehát nem az a kifejezetten mai csirke. Ehhez képest egy hete néztem meg. Jót szórakoztam, aztán – szigorúan aztán, mert produkcióról előre tájékozódni majdnem olyan, mint amikor a karácsonyi ajándékunkat nemhogy kilessük, de még oda is adjuk másoknak véleményezésre! – elolvastam a kritikákat róla; és meglepve tapasztaltam, hogy mennyire lehúzták a filmet.

 Furcsa nyomvonalat követnek egyes beszélgetések: biciklitől a pontos időn át az első randiig pusztán pár mondat az út. Pár napja leütöttem egy aukciós oldalon egy gyerekbringát a hétéves átokfajzatomnak, és azt fejtegettem a pasimnak, hogy milyen nehéz jó gyerekbringát venni újonnan, mert ami olcsó, az teljesen ratyi, ami középárban van, az pedig az én pénztárcám ellen egy merénylet. Ellenben ha megveszem használtan a középárast, akkor annyiba fog kerülni, mintha újonnan vennék egy ratyit, viszont az ilyen préda ritka, mint a fehér holló, a most lőtt példányért is egészen Székesfehérvárig kell lebumliznom.

Juditnak és Móninak szeretettel

 Hogy hívták Róma kikötővárosát? – bömböli egy sztenori hang a férfigyűrű közepén. Ostia! – érkezik a válasz, hasonló hangerővel nyomatékosítva. Látszik, hogy nem most kezdődött a kérdezz-felelek, és azonnal vágom, hogy időre megy. Kvízest egy kocsmában? Mivaaan? Itt már meg sem lepődök semmin. Helyes! Tovább! Nyugtázza a kérdező. Kitől származik az idézet: „Nehézségeken át győz az erény”? Kínos csönd, a férfiak feszengnek, nabasszus, lebuktunk, nem figyeltünk töriórán. Végre valaki jelentkezik: II. Rákóczi Ferenc? Ez nekem új, de a velem lévő HR menedzser szerint tényleg. Helyes! Tovább! Bődül ismét a kvízgazda, és a következő kérdésben már a Pragmatica Sanctiot feszegeti.

Meglehetősen elszoktam a művészfilmektől az utóbbi időkben. Hogy ez miért alakult így, azt most ne firtassuk, mert tényleg gáz, de legalább annyi vonzata mindenképpen van, hogy a minőség ismeretének magas lováról nézve a közönségfilmeket, a mozi után uszkve ugyanannyi kérdésfelvetésem lesz, mint ha egy művészfilmet néztem volna meg. Azzal a különbséggel, hogy ezek a kérdésfelvetések sokkal szórakoztatóbb outputokhoz vezetnek.

Párkányon voltunk a minap, egy régi rituálét megismételve azokból az időkből, amikor Párkány még szakadt határmenti városka volt, és egy füstokádó hajócska vontatta komp hurcibálta a két part között az ingázókat és a sörturistákat Esztergom és a túlpart között. A határőrtől mindig kértünk pecsétet a kék útlevélbe: basszus mekkora flash ez is! Akkoriban hülye egyetemisták voltunk, szigorúan és profán módon zabálni és kocsmázni mentünk át Párkányba, ötkor pedig mindig iszonyatos rohanást rendeztünk, hogy elérjük az utolsó kompot. Akkoriban (a heroikus 90-es évek végéről van szó) tényleg feleannyiba került ott kajálni, mint bármelyik esztergomi gyorsbüfében, tehát elsősorban az étterembe járás illúzióját akartuk kispénzű diákokként megélni. No meg aztán, ha már ott voltunk, bevásároltunk. Mentünk ostorkáért (ez egy sajtféle), Gemer sörért, knédliért (ami itthon ehetetlennek bizonyult – csak évek múlva jöttünk rá, hogy át kell gőzölni tálalás előtt). Párkány, miket beszélek, egy fenéket az. Sturovó. Magyar település, de ha nem Sturovóként emlegetném, hiányozna az illúzió, hogy most kimentünk külföldre, Szlovákba, tobzódó turistának.