Furcsa nyomvonalat követnek egyes beszélgetések: biciklitől a pontos időn át az első randiig pusztán pár mondat az út. Pár napja leütöttem egy aukciós oldalon egy gyerekbringát a hétéves átokfajzatomnak, és azt fejtegettem a pasimnak, hogy milyen nehéz jó gyerekbringát venni újonnan, mert ami olcsó, az teljesen ratyi, ami középárban van, az pedig az én pénztárcám ellen egy merénylet. Ellenben ha megveszem használtan a középárast, akkor annyiba fog kerülni, mintha újonnan vennék egy ratyit, viszont az ilyen préda ritka, mint a fehér holló, a most lőtt példányért is egészen Székesfehérvárig kell lebumliznom.

Aztán hosszasan elfilóztunk a gyerekkori bicikliken, nekem kemping volt, neki egy dög nehéz csepel, és mindkettő megbukott volna egy mai gyermekbiztonsági teszten, mégis már egészen tökalsó korunkban egyedül közlekedtünk velük. Aztán arról beszélgettünk, hogy nekünk nemcsak a bringázáshoz nem kellett díszkíséret, de a bandázni is teljesen önellátóan bandáztunk, én például tisztán emlékszem, hogy simán leléptem szomszédolni már nagycsoportban a legjobb barátomhoz, aki nem a szomszéd lakásban, hanem a szomszéd utcában lakott, a pasim meg rátromfolt azzal, hogy ő egészen a szomszéd faluig bringázott a legjobb barátjával másodikos korában (hja, könnyű annak, aki vidéki).

Aztán a bandázásokról eszembe jutott a pontos idő, aminek segítségével a nyolcvanas évekbeli kamaszok – legalábbis mifelénk – egy pár hét erejéig fejest ugorhattak a társkeresés izgalmaiba. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az egyik hormonmozdony delikvens odament az ellenkező nembeli hormonmozdonyhoz, hogy helló, meg tudod mondani, mennyi a pontos idő? Illetve ez is egy ismert módszer volt, ami amúgy soha nem működött, mert mit lehet mondani egy ilyen kérdésre? Lehet, hogy én voltam béna, de nekem mindig csak a pontos időt mondták meg. Nem, a pontos idő egy szabályos intézmény volt, amit a 08-as szám tárcsázásával érhettünk el. Hogy mi a rossebnek hívtuk fel ezt a számot rendre, arról fogalmam sincs, de mindegy is, mert ez az értelmetlen tett egyszer csak értelmet nyert és hetekre izgalomban tartotta a környék pubertáskorba lépett kiskorúit.

A vonal túlsó felén ugyanis a pontos időt tizenöt másodpercenként daráló női hangon (a „robotnénin”) kívül más is beleszólt. Valami műszaki hiba folytán mindenkit egy beszélgetésbe kapcsoltak, aki felhívta a pontos időt! Hogy erre a lehetőségre miért pont a helybeli koleszosok cuppantak rá, azt nem nehéz kitalálni, hiszen akkoriban a tizenpáréveseknek úgy kellett vadászni az alkalmakat az ismerkedésre. Egy átlagos pontosidős retrochat ennek folytán kábé a következőképpen festett: Tizenhat óra negyvenöt perc tizenöt másodperc. Halló, itt a vonalban van két tizenöt éves fiú! Halló, vannak lányok? Tizenhat óra negyvenöt perc harminc másodperc. Ihihihihihihi, igen, vagyunk, én tizennégy, a húgom tizenkét éves. Tizenhat óra negyvenöt perc negyvenöt másodperc. Hahó, mi is itt vagyunk, egy tizennégy és egy tizenhárom éves fiú, nem akartok találkozni? Tizenhat óra negyvenhat perc nulla másodperc. Ihihihihi, várj, hívom a barátnőmet is, mi a nevetek? stb.

 Hamar elterjedt, hogy a pontos időn mindenféle bulik vannak, így a nullanyolc bekiabálós alapon működő randivonallá avanzsált. Mi is fürtökben lógtunk rajta, az arctalan beszélgetés még a legbátortalanabbak nyelvét is megoldotta, simán be lehetett hazudni nagy mellet vagy hosszú hajat, amíg a személyes lecsekkolás nem történt meg (szinte soha nem történt meg), oly mindegy volt. A nővéremnek, aki akkor nyolcadikos volt, viszont összejött egy randi. Valójában nem tudom, hogy volt-e rajta kívül még egy olyan balek, aki bevállalta, de neki nem ugyanarra a srófra járt az agya, mint a nagy többségnek, és amikor valaki, akivel tíz perce kedélyesen kiabált a vonalban, elkérte a számát, meg is adta neki, és megbeszéltek (féltucat hasonkorú tini erős nyomásgyakorlására) egy találkozót.

Romantikára persze senki ne számítson, mert annak kipattanását a találkozó realizálódásakor több tényező is nehezítette: először is, a nővérem. Aki tizennégy éves volt, de későn érő típus. Annyira későn érő, hogy adott időpontban egy roppant jóképű tizenkét éves fiúcskára hajazott. Tizennégy évesen akkoriban se számított jó reklámnak ismerkedésnél, ha valakinek színjeles a bizonyítványa, nővérem ellenben más rendszer szerint gondolkodott, és a hormonokat is tananyagként fogta fel, mintsem munkáltak volna benne. Amikor például meglátta a lovagját, hangos röhögések közepette sarkon fordult, és elrohant. Majd megregulázta magát annyira, hogy visszasétáljon, bár addig már sejtette, hogy minek is.

A második komoly romantikagyilkost, mint az előbbiek alapján sejthető is volt, maga a srác jelentette,  aki szakmunkástanuló volt, egyszerű, mint egy falat kenyér, és egybelű, mintha egy falat kenyéren tengődne, ráadásul spontán mikrofonfrizurát viselt és pehelybajszot. Ó, micsoda retró-amorozzó! A harmadik kiábrándító dolog a randiban pedig a fentebb már említett féltucat hasonkorú tini alantas asszisztenciája lehetett, mi ugyanis tisztes távolságban, de meglehetősen feltűnő módon, egy tömbben mozogva kísértük végig a lamúr ki nem bontakozását.

A tesóm végül felejthetetlenül kínos fél órát töltött el a szakmunkástanuló és pár jóakaratú kukkoló társaságában, majd okulva az esetből, soha többet nem hívta a pontos időt, helyette inkább megnézte az óráján. Különben a hibát pár héten belül kijavították – tudom, mert én azért bepróbálkoztam vele később, de ugyanaz történt, mint mikor a nekem tetsző srácoktól megkérdeztem a pontos időt. Megmondták, és ennyi. :)