Apropó: http://index.hu/belfold/budapest/2011/08/01/or_vigyazza_hadik_andras_lova_toket/

Budavára büszke falai között, az Úri utcában áll Hadik András fényes tökű lovasszobra. Azt, hogy kicsoda Hadik András, harci ménjének szidolozott heréje nélkül tulajdonképpen a történészeken és néhány honvéden kívül nem tudná a kutya se (csak a teljesség kedvéért: huszártábornok és politikus a 18. század végén). Ezt a zacsit ugyanis babonából rendre leápolják a környékbeli diákok a sikeres érettségi, felvételi, egyetemi vizsga reményében: a sok simogatástól, kényeztetéstől (korábban szidolozták is) a szobor amúgy jelentéktelen része érthető módon provokatívan kicsillog a patinás szobortestből, s ily módon egy alternatív turistalátványossággá, kedvelt fotótémává vált. A Budavári Önkormányzat szerint a lószerszám ilyetén ápolása ellenkezik az elvárt erkölcsi normákkal, ezért ezentúl gondjuk lesz rá, hogy se a diákok, se a turisták ne idétlenkedjenek a szép emlékű honvéd emlékművével, amivel ráadásul rongálják is azt.

Szerintem viszont a zacsidörzsölés által okozott morális vagy anyagi kár elenyésző annak szintén morális vagy anyagi haszna mellett. A kulturális örökség önmagéban ugyanis nem elég a lokálpatriotizmus kialakítására. Az a budai diák, aki egyszer is fényesítette a golyót, sokkal erősebb élménnyel bír az Úri utcával és a várkerülettel szemben, mint az, aki csak naponta elmegy mellette, vagy esetleg koszorúzásra rángatták ki elé iskolai szinten. Kötődést márpedig csak az élmény tud kialakítani – bármekkora is legyen a helyi kulturális örökség nagysága, ha csak egy megemésztendő történelemleckét láthat benne a pógár, csak halott köztéri tárgyként kerülgetik. Ugyanígy az aranygolyóbissal fotózkodó turista is közvetlenebb kapcsolatba kerül a várossal, és ez a potya bensőségesség alkalmasint nyomós ok lehet a visszatérésre. A lokálpatriotizmus és a visszatérő turisták kifizetődőek. Vagy nem? 

Tessék végre megérteni: nekünk, városlakóknak kellenek a rítusaink kisebb-nagyobb rendű és rangú köztéri tárgyainkkal. Ettől mondjuk a városra, hogy: a miénk.

Hogy is mondta Radnóti?

„és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.”

De a politikusainknak, városatyáinknak úgy tűnik, csak térkép e táj.