Helyi Szellem

Régi szokás mifelénk, hogy amint kitör egy párnapos munkaszünet, azon melegében kirajzunk országjárni, kirándulni, tájat felfedezni, élményeket keresni. Egyfelől az a csalóka érzésünk van, hogy erre bíztatnak a hazai turizmus szócsövei, másfelől viszont azt a keserű pirulát kell lenyelnünk, hogy hiába volna a hazai turizmusnak olyannyira szüksége hazai turistákra, mint egy falat kenyérre, a települések egy része nem örül a mégoly jó szándékú idegeneknek. 2012. a hosszú hétvégék éve, nyolc alkalommal is lehetőségünk lesz szembenézni a belföldi vendégszeretettel: vagy annak hiányával.

Tavaly alig volt pár ünnep, ami körül kialakulhattak volna a három- vagy négynapos szünetek. Ezek éppen arra elegendőek, hogy az országhatárokon belül rövid kiruccanásokat tegyünk. Mármost józan ésszel belegondolva azt kellene hinnünk, hogy a vendégszeretet nem egyszerűen egyfajta protokoll  elvárás, hanem gazdasági szempontból hosszú távon kifizetődő valami. Egy országnak ugyanis – ehhez talán nem fér kétség – az a jó, ha patriótákat nevel: a saját országa iránt elkötelezett, hazájára kíváncsi polgár a határokon belül költi el a pénzét, előnyben részesíti a hazai terméket, és hazai tájaknak, szállásoknak lesz visszatérő vendége ahelyett, hogy vakációját automatikusan külföldön töltené. Mindezek hatására élénkülne a hazai turizmus, hazai gazdaság, nőne a GDP, mindenki boldog lenne. Ez lenne a józan paraszti ész naiv hiedelme.

Lássunk egy példát, hogy ehelyett sokfelé mi dívik a belföldi turistákkal szemben (valószínűleg a külföldiek is így járnak, csak ők nyelvi akadályok miatt nem teljesen értik a velük történt atrocitásokat – jó esetben egy részét észre sem veszik).

Tavaly a Halottak napja körül kikristályosodott négynaposon a Mecsekben jártunk. Be kell valljam, elkedvetlenítettek az ott tapasztaltak.

A Mecsek egyik legszebb kirándulóhelyének kapuja Mecseknádasd. A település zsákfalu, és nekem van egy elméletem arról, hogy a zsákfaluk hisztisek. Igen, vessetek a mókusok elé, én ilyen előítéletes vagyok a zsákfalukkal. Valahol persze érthető is, mert ha az ember olyan helyre költözik, ahol véget ér az út, kissé bizalmatlan a célforgalommal szemben. Most mondhatnátok, hogy a rossz prekoncepcióim miatt jártam így Mecseknádasddal, de nem, mert én egészen addig nem is tudtam róla, hogy zsákfaluba megyünk (értek én a térképekhez? ugyanmár.), míg oda nem értünk a faluba. Mecseknádasdon az önkormányzati kollektív idiotizmus, a provinciális kiskirály-szindróma szép megnyilvánulásával találkoztunk, rögtön a település kapujában. Aholis egy túlméretezett láthatósági mellényben lötyögő szakadt manus állta utunkat forgalomterelő bójával. Megálltunk, letekertük az ablakot, ez vajon mit akarhat? Hát: parkolópénzt. Akkor vettük észre, hogy golyóstollal ecebóca betűkkel azt rótta fel a mellényére, hogy ő a

PARKOLÓ -

ŐR

Milyen céllal érkeztek? – böffentette be az ablakon köszönés helyett. Szerintünk egy parkolóőr nem firtathatja az utunk célját. Ezt meg is mondtuk neki. Jelentősége tudatában figyelmeztetett bennünket arra, hogy a település teljes területén fizetős a parkolás a nem helyieknek. (azt nem tette hozzá, hogy csak akkor, ha potenciálisan jön egy csomó nem helyi, máskülönben parkoló automatákkal is készültek volna). És a háta mögé bökött, hogy ott lehet letenni a verdát: egy kopott füves hely volt, nem kiépített parkoló. A pasim reflexből rávágta, hogy látogatóba jöttünk. Kihez? mondja a nevet, a címet! – akadékoskodott a láthatósági mellényes Cerberus. Hát arról nem vagyok köteles beszámolni – tekerte föl az ablakot a sofőr. Akkor felírom ám a rendszámát! – durcáskodott a parkolóőr, miközben gázt adtunk. A pár utcás falu végén leparkoltuk a jószágunkat és nekiindultunk a kirándulásnak. Rengetegen barangoltak az erdőben, sokan értelemszerűen tértek be a helyi falatozókba, tehát az ott élőknek megérte a látogatásuk. A kiránduló útvonalat követve egy patakon kellett átkelnünk, amelyiken kopott tábla hirdette az erdőgazdaság nevében – de csak az egyik oldalon – hogy a híd életveszélyes, az átkelés kizárólag saját felelősségre lehetséges. Csak hüledeztünk. Egy erdő közepén nincs elég fa (dehogy nincs, jó pár, vihar által kidöntött fa is várta ott sorsát) hogy megerősítsenek egy düledező fahidat?

Felteszem, ha a turisták ott kirándulva jól érezték magukat, elviszik a település jó hírét szerte az országba. Ehelyett azzal a kellemetlen tudattal tértünk haza, hogy ide csak akkor várnak, ha gyorsan fizetünk, keveset zavargunk és egyáltalán nincsenek elvárásaink.

 Egyébként visszafelé menet kinéztünk egy szimpatikus házcímet, amivel majd leszerelhetjük a bősz bácsit, hogy ott voltunk a Mariéknál, de erre a kínos jelenetre nem került sor, mert hat után, mire visszaértünk, a parkoló zord ura már nem volt szolgálatban. Hogy felírta-e a rendszámunkat, és hogy mire ment vele, azt nem tudjuk.

Következő posztomban elragad a nosztalgia és a gyerekkori utazási élményeim után fogok nyafogni... csak győzzétek kivárni.