Podgoricától 54 kilométerre fekszik ez a kis tengerparti városka. Nem olyan felkapott, mint a közeli Bar, az itt üdülők kemény magját a szerbek és a montenegróiak képezik; pont ez tette számomra vonzóvá. Néhány magyar vendéglátóst szívesen elküldenék ide tanulmányútra, mert kevés helyen éreztem magam olyan szívesen látott vendégnek, mint itt – a Balaton mellett például néha egészen konkrétan azt érzem, hogy azok, akiknek az én kényelmemet kellene kemény pénzért kiszolgálniuk, alapjáraton a pokolba kívánnak: vendég, te csak fizess és takarodj a francba mihamarabb. Petrovaci vendéglátóinknak azonban nemcsak az ottlétünkre van gondjuk, hanem a visszatértünkre is.

Foglalt szállásunk nem volt, hiszen rögtönözni akartunk az utazás során, és biztosak voltunk benne, hogy ilyenkor a fél város kiadó, ráadásul olcsóbban, mint a fizetett internetes hirdetésekben kínáltak. Nem csalódtunk: egészen pontosan hét percre rá, hogy beértünk a városba, találtunk egy remek kis apartmant. A buszmegállóban négyen-öten is kiabáltak az érkező autók után, hogy „sobe! sobe!”, ami nem valami trágárság, hanem annyit tesz, hogy „szoba! szoba!” Ennél hatékonyabb, célcsoport-fókuszáltabb gerillamarketing nem is létezik – a módszer egyébként nagyobb városokban kissé módosult változatban, de szintén működik: Barban és Budvában például a főút bevezető részénél „apartman”, vagy „sobe” felirattal ékített, gondosan laminált papírokat lengetnek a szállásadók.

Megálltunk, a kiabálók közül némi egyeztetés után – gondolom náluk is van valami csípéssorrend – odajött hozzánk egy középkorú hölgy. Kicsit alkudoztunk vele, papír és toll is kellett hozzá, mert az angolt csak törte, de végül megegyeztünk egy 30 euró / apartman árban éjszakánként. Ez főszezonban elég baba. Ezért egy konyhával, konyhai cuccokkal, fürdőszobával, tengerre néző erkéllyel, tévével felszerelt lakást kaptunk, plusz parkolót, amit, mint utóbb kiderült, folyamatosan szemmel tartott az apartman tulajdonosa. Az említett tulaj a kulcs leadásakor beinvitált még minket egy kávéra és egy üdítőre, kicsit beszélgettünk Magyarországról és Montenegróról, kiderült, hogy a montenegróiaknak valamiért vonzó úti cél lenne kis hazánk, de nemigen van alkalmuk idelátogatni.

A város klasszikus tengerparti üdülőhely extrák nélkül, nem is igen kínál többet, mint ami egy fürdőzéscentrikus nyaraláshoz kell. Petrovacban két strand van, az egyik a városi, ami pont olyan, mint bármelyik montenegrói városi strand, kajáldákkal, ajándékboltokkal, korzóval, ahol késő estig hömpölyög az emberáradat (igaz, közben legalább a hölgyek toalettet váltanak, strandkendő helyett jöhet a csini ruha). A másik pedig a Lucice, a zöldövezeti strand, melyet az egyszeri turista többnyire a helyiek ajánlásával látogat: ez a fenyőliget tőszomszédságában található kis öbölben kialakított beach megkapóan szép, bár a városközponttól kétségkívül távolabb található. Megéri azonban elcaplatni érte a város szélére, mert a hullámokon ringatózva a hegyekben, a fenyőerdőkben és a pálmasétányban gyönyörködhetünk, ami így együtt elképesztő kombinációt ad – részemről Petrovac ezzel a képpel égette bele magát kitörölhetetlenül az emlékezetembe.

(Folyt. köv.: Ulcinj, az inszomniás város)