Drága Mama! Amikor elhagytál bennünket, abban reménykedtem, hogy talán a hiányod mozgósítani fogja a család energiáit, és összetartóbbak leszünk. Nem így történt. Egy cinikus-kritikus közös ismerősünk mutatott rá arra - egy cinikus-kritikus elme ismer csak fel ilyen törvényszerűségeket -, hogy ahonnan egy olyan erős ember távozik, mint Te voltál, ott szükségszerűen megindul egyfajta bomlás. Sajnos gyengék vagyunk. Bocsásd meg.

(Kép forrása: Deviantart, Arbebuk)

Emlékszem, volt egy pillanat a betegségedben, amikor szívesen megállítottam volna az időt, kiegyeztem volna az istennel egy kisebb rosszban. Már tolókocsiban ültél, de azért elláttad magad a lakásban. Még tudtál röhögni, kikacsintani, főzni (nyelvet akkurátusan kidugva) a konyhában, négy rotyogó lábos között.Sokat vittelek erre-arra, akár csak kocsikázni is, végigtoltalak a hiperben a gondolák között, és te habzsoltad a csilivili árubőség látványát. Közben dumáltunk, és meghívtuk egymást péksütire, üdítőre. Én meg arra gondoltam, hogy rendben, istenem, de akkor ez már ne romoljon tovább. Még sokáig bírtam volna a hurcibálást, a tologatást, még az idióta hiperek világát is, ami nekem olyan, mint valami összérzéki terrortámadás. Vittelek volna kirándulni, tologattalak volna kisvárosok békés utcáin.

Hogy örültem, amikor a karácsonyi piacozást a karomra támaszkodva kerekesszék nélkül tetted meg! Arra gondoltam, hogy lám, van visszaút a legreménytelenebb helyzetből is. Aztán minden elromlott. Sírva könyörögtem, hogy legalább ülj. Hogy ne feküdj. Hogy elmegy az erőd, ha nem használod. Hogy legalább próbáld meg. Hogy hidd el, csak a vérnyomásod alacsony, és picit sorvadtak az izmaid, hát mi az neked? Végül a beszéded is lelassult. Újra meg újra hallom, ahogy kásás hangon, vontatottan mondod: nem sikerült jobban lennem, kislányom. (És én haragudtam, a fenébe is, legbelül haragudtam, hogy a te erőddel... eh, hagyjuk, hiszen tudod.) Újra meg újra felteszem magamnak a kérdést: vajon azért hagyott el az erőd, mert a miénk is apadni látszott? És tényleg, meddig bírtuk volna, mit bírtunk volna még?

Két esküvői kép...

Biztos vagyok benne, hogy mikor a lelked otthagyta a kórházban azt a szánalmassá sorvadt, itt felpüffedt, ott elfogyott, agyonsanyargatott porhüvelyedet, akkor részben belénk, a szeretteid lelkébe költöztél, és a szellemed magja vándorolt tovább a végtelen úton. Hogy ez a mag most kiben, hogyan éled újra, azt nem tudom. Azt viszont tudom, te hogyan élsz tovább bennünk: mással nem is tudnám megmagyarázni, hogy mitől táltosodtam meg a konyhában és miért nem hagyom feszt futni a lakást, hogy Iván unokád a sírás helyett miért a humort és a visszatromfolást használja már manipulálásra. Mama, neked rengeteg erőd volt, sokkal több, mint el tudtad volna képzelni. Jutott belőle mindenkinek. Na meg néha rohadt nagy energiavámpír voltál, talán így töltötted újra magad? Ha ez volt a célod, mindenesetre hatásos volt, na.

A minap rájöttem arra, hogy a te tragédiád - az elszenvedett bántalmazáson túl, ami talán az okozója is volt ennek a tragédiának - az volt, hogy erőd volt, de hatalmad nem. Rengeteg dolog volt, aminek a megváltoztatását fejben gyönyörűen lefuttattad, játszi könnyedséggel állítottál fel gondolat-vázakat egy-egy megoldás kidolgozásához, legyen szó akár társadalmi kérdésekről, akár egy szekrény feljuttatásáról az emeletre. Amikor a világ egészen más irányba kezdett el menni, mint amilyen irányt te szabtál neki, kétségbeestél. Nem volt már a kezedben az kontroll - sokszor tűnődtem azon, hogy talán ez a bizonytalanságérzet taszított a betegségbe. Pedig még a betegséged alatt is annyi mindent elértél!