Helyi Szellem

 Hajlamos vagyok lejárt szavatosságú filmeket fogyasztani. Az Almási Réka jegyezte Team Building például már 2009-ben kész volt, és a tavalyi (2010-es) Filmfesztiválon mutatták be, tehát nem az a kifejezetten mai csirke. Ehhez képest egy hete néztem meg. Jót szórakoztam, aztán – szigorúan aztán, mert produkcióról előre tájékozódni majdnem olyan, mint amikor a karácsonyi ajándékunkat nemhogy kilessük, de még oda is adjuk másoknak véleményezésre! – elolvastam a kritikákat róla; és meglepve tapasztaltam, hogy mennyire lehúzták a filmet.

Biztos rosszul vagyok bekötve, de nekem üdítő élmény volt ez az alig egytucatnyi szereplővel leforgatott szatíra. Végig harsányan röhögtem, sőt, az Uránia termében szinte mindenki: persze megeshet, hogy ez az a bizonyos csordaszellem, amit a film is megénekelt a maga módján, és ha cöccögtem vagy felháborodottan jejnemároztunk volna a kultúrcimbikkel, akkor nézőtársaim is savanyú pofával jöttek volna ki a vetítésről. De ez nem biztos.

A Team Building kemény fába vágta a fejszéjét: nem kisebb kérdéseket feszeget, mint a hatalom (a manipuláció) gyakorlói és a hatalom elszenvedői közötti viszonyrendszer körülöttieket – többek között azt, hogy kiből lehet a hatalom birtokosa? Mit teszünk hatalmi, és mit alávetett helyzetben? Hogyan hódolunk be bullshitekkel és lózungokkal dobálózó műmájereknek, még akkor is, ha valahol tudjuk, hogy ők bullshitekkel és lúzungokkal dobálózó műmájerek? Működik-e a manipuláció elszánt ellenállás esetében is? Mi választja el a magabiztos, keménykezű vezetőt a szervilis, pucsító, gondolkodás nélkül cselekvő alkalmazottól?

A Team Building kicsit olyan, mint egy felnőttekkel lejátszódó Legyek ura: a színhely egy világtól és térerőtől elzárt hotel, az apropó egy multicég alsóvezetőinek menedzseri tréningje, amit egy Britanniából importált tréner vezényel le (a zseniális Alexis Latham játssza). A történteket egy tehetségét főleg esküvői videókkal aprópénzre váltó operatőr (Nagy Péter) dokumentálja, aki a részvevők között meglepve ismeri fel kamaszkori lázadásainak állandó cinkostársát, egykori legjobb barátját, akivel tíz éve nem találkozott. Csakhogy míg a tréningen örök renitensként viselkedő multis haver (az emlékezetes orr-ráncolással bíró Nagy Zsolt alakítja) fikarcnyit sem változott az elmúlt évtizedben, mert lényegében ugyanazokat a stratégiákat használja, addig az operatőrnek szemmel láthatólag sikerült belesimulnia a rendszerbe (az elveszett forradalmárokat siratóknak megnyugtatásul: ez csak látszat).
Aztán még ott van a leendő Csapat (így, nagy Cs-vel), akiknek tagjai egytől egyik jellegzetes modern szatírafigurák, kezdve a Lúzertől, az Ezoterikus Asszisztensen és a Törtetőn át folytatva a sort egészen a testkultuszos Gyúrósig (utóbbi szerepre Kamarás Ivánt találták meg). A tréner szofisztikáltan szadista asszisztense – a dögös Fullajtár Andrea játssza nem kevés öniróniával és felejthetetlen csípőmozgással  – egyszerre lát el tolmácsi és fegyőri feladatokat.

Az először csak végletesen idétlennek tűnő tréninggyakorlatok egyre megalázóbbak és lélekőrlőbbek lesznek, ráadásul a film közepén az is kiderül, hogy a tréning teljesen fölösleges, mert két hét múlva mindnyájan lapáton lesznek. Nem lövöm le a poént, nem mintha olyan nagyot szólna, inkább csak pukkan picit, maradjunk annyiban, hogy van egy-két meglepetés a történetben. Érdemes úgy nézni az opuszt, mint mondjuk egy színdarabot, ahol tisztán az alakítás, a karakterek, és a helyzetkomikum viszik el a hátukon a produkciót. Igazából nem is annyira mozifilm ez, mint mozgóképes tragikomédia.

A film egyébként arra biztosan nem alkalmas, hogy a tréningekről alkotott véleményünket megalapozza, hiszen erősen karikírozza a műfajt (jóllehet a rendező átnézette a forgatókönyvet hivatalos trénerekkel). Mármost én személy szerint nem értem, hogyan dobhatta ki az első csapatépítés inventorának az agya, hogy vigyünk el egymással hierarchikus viszonyban álló embereket egy elszeparált helyre (akár terembe, akár erdőbe, akár hotelbe), és biztassuk őket arra, hogy hagyják érvényesülni igazi énjüket. Basszus, a munkamániásokat leszámítva épeszű dolgozó nem az igazi arcát akarja megmutatni a munkahelyén, hanem a szalonképeset! Életemben egyszer voltam hasonló céges csapatépítésen, mit ne mondjak, a tréner ki nem állhatott, és évekre megalapoztam a rosszhíremet, mert makacsul ellenálltam a nyitogatási kísérleteknek.

Tíz évre rá viszont egy olyan tréningre mentem önként és dalolva, ahol senkit nem ismertem. Alapvetően az ismeretszerzési kereteket biztosította a tréning módszer, de azért volt benne elég csapatépítő momentum is – a ki tud egymás ruhájáról több, előzetesen felcsippantott csipeszt lekapkodni? feladat közben elszenvedett inzultálások azóta is nem gyógyuló sebek a lelkemben XD.
Na és lássatok csodát, ott nem renitens voltam, hanem csapattag, amit egyáltalán nem éreztem annyira megalázónak, mint mikor a főnökeimmel kellett (volna) bohóckodnom. Persze lehet, hogy tíz év alatt én is megváltoztam.