Helyi Szellem

A férfi: Ez egyszerűen fantasztikus, csodálatos, lenyűgöző!
A nő: Hát az meglehet, de én most szénné parázom magam…

Azt hiszem, ma sem kétséges, hogy melyikünk volt veszélyekkel dacoló vadász, és melyikünk gyűjtögette a bogyókat a barlang környéki bokrokról. A veszélyes helyzetekkel szemben mutatott viselkedésünk közötti markáns határokat több százezer év sem tudta elmosni. Tyű, jó belegondolni, hogy vérbeli nő vagyok!

(De most komolyan. Hogy lehet ép elmével elviselni, hogy kilométeres mélységek fölött lavírozunk a szerpentinen, közben néha a hegyek konkrétan összezárulnak fölöttünk, a helyi erők pedig vakmerő előzési manőverekbe fognak, és random felbukkan egy szembejövő teherautó, amelyik az utolsó pillanatban (noná) vágódik be a saját sávjába? Montenegró márpedig teli van ilyen utakkal és ilyen helyzetekkel. De ezt csak zárójelbe.)

Szóval ott hagytam abba, hogy izgatottan vártam a 12 – 14 órás utazást, aminek a végén a nagy kékség fogad, és minden Hawaii, pontosabban Montenegró lesz, megfogadtam, hogy csevapozni fogok odafelé útszéli szerb büfében, és szentül meg voltam győződve arról, hogy ez az út abszolválható úgy, hogy kétóránként váltjuk egymást a volánnál a pasimmal.
Ehhez képest csak a következőkben tévedtem: az út nem 14 órásra sikeredetett, hanem 18 órásra, igaz, közben a végelgyengülés elejét vevése végett megálltunk aludni egy Uzsice környéki (de nem Uzsice közeli) parkolóban, minekutána lepattantunk a köd+eső+pokoli rossz hegyi út kombó által támasztott kihívásokról éjjel kettőkor.

Aztán meg nem csevapoztam, csak reggel, és nem a szerb, hanem a montenegrói határon túl, a szerb gasztronómiából ugyanis adott időintervallumban csak azt tapasztalhattam, hogy a szerb társadalom központi agórája számomra érthetetlen módon a Pekaren, vagyis a pékség, ahol éjjel háromkor is kaphat bureket a korhely. A bureket odafelé menet még nem erőltettem, később azonban napjaink elengedhetetlen rítusává vált az alapos beburekezés – de erről majd később. Ami pedig a kétóránkénti váltást illeti, az arra módosult, hogy pontosan két órára tudtam átvenni a volánt. Ennyi időt töltöttünk ugyanis számomra értelmezhető terepen – még az út elején kikötöttem, hogy szerpentinen nem vezetek, a tériszonyom és a túlreagálásaim miatt. A fene se gondolta volna, hogy az út uszkve négyötöde szerpentinen vezet!

Szívbajosok, tériszonyosok, paragépek tartsák távol magukat Montenegrótól, ha sofőrként csak ők jöhetnének szóba. Na jó, nem is... tulajdonképpen két nap alatt megszokja az ember a szakadékokon átívelő hidak, a hegy gyomrába vájt alagutak, hajtűkanyarok, és a bevállalós helyi sofőrök jelenlétét. Lehet szidni a szerb/montenegrói autóst, aki bevág eléd egy szűk úton a beláthatatlan kanyarban, de azért legyünk tisztában vele, hogy ő jobban ismeri a terepet, mint mi, és valószínűleg maximálisan ura a helyzetnek. A helyi híradóban nem is nagyon láttunk baleseti tudósítást – persze ettől még ne bízzuk el magunkat, a vagánykodást hagyjuk az őslakosokra. Az utakat lényegében a hegyek oldalába vésték bele, és ehhez képest a minőségük olyan, hogy itthon összetennénk a két kezünket érte, ha csak harmadannyira szuperálnának az útjaink.

Odafelé Szerbián keresztül érkeztünk, visszafelé Bosznia-Hercegovinán keresztül hagytuk el az országot (hogy aztán bosnyákföldről még jó ideig ne tudjunk kikeveredni). Mindkettőnek megvan a maga szépsége: a szerb határ – Prijepolje után következik – felőli megközelítés azzal kecsegtet, hogy a zord hegyek párkányain a felhők között bolyongva kapkodjuk a levegőt a látványtól, Bosznia felől, Sćepan Poljén keresztül viszont érintjük a Tara folyót, a hírhedt Durmitor Nemzeti Parkot, és sokkal kisebb a forgalom is. Valamint nem utolsó sorban út közepén bóklászó tehenek, és a lovat alkalmasint mezítláb, szőrén, kantár nélkül lovagoló pásztorok képezte útakadállyal is errefelé lehet számolni.

(Folyt. köv.: Petrovac: spontán gerillamarketing és zöldstrand)