Helyi Szellem

Régen minden szebb volt, régen minden jobb volt, régen minden könnyebb volt. Nos, ez nem feltétlenül igaz: ha hirtelen a nyolcvanas években találnám magam újra, akkor például hiányozna ez az elátkozott internet, meg az, hogy mindenfélét lehet kapni a boltokban (és a webáruházakban is), hiányozna a laptop és a mobiltelefon, a wifis kávézók, az éjszakai élet, a szabatos koncertek és a bulik, szóval amúgy én marha jól ellébecolok itt a huszonegyedik században. De gyereknek lenni és országot járni igenis sokkal jobb volt.

   (A kép a Fortepan.hu oldaláról)

A nyolcvanas évek egy részét egy háromszobás lakótelepi panellakásban vészeltem át, megbecsült tagjaként a helyi gyerektársadalomnak. Pontosan ugyanolyan ronda barna kord huzatú ülőgarnitúránk, Piroska fantázianevű ifjúsági szekrénysorunk, és Hajdú mosógépünk volt, mint a szomszédoknak a lakótelepen. És a Zsigulink, majd később a Skodánk is pontosan ugyanolyan volt, mint bárki másé arrafelé, akinek volt autója, szerintem nem is nagyon számított a márka, mert autó volt és kész. Lehetett vele menni, meg lehetett pakolni, nem szorultunk mávra és volánra, a többi meg nem volt érdekes.  

Legjobb tudomásom szerint nem voltunk gazdagok, apukám építészmérnökként nem keresett sokat, anyukám pedig hamar háztartásbeli lett, jórészt az asztmám miatt. Mégis akkor, asztmás panellakóként éltem meg azt a fajta teljességet és bőséget, ami után azóta is vágyakozom. Időnként feltámadó őrjöngő nosztalgiám egyik fő tárgya az akkori kirándulásaink: a benzin fillérekbe került, mint ahogy az élelmiszer és a szállások is – nem volt luxus az étterem vagy a panzió. Külföldre ugyan nem mehettünk, de miénk volt az egész ország: péntekenként elővettük a térképet, kinéztük az úticélt, és tök mindegy volt, hogy Mohács tetszett-e meg vagy Zalaegerszeg, mert úton lenni is élmény volt, akár három és négy órán keresztül – az üzemanyagot gombokért adták, és rá is értünk!

Reggel korán keltünk: mi, gyerekek, persze félkómában abszolváltuk ezt a részt – de nem baj, mert a nővéremmel együtt néhány párna és egy takaró társaságában bevackoltuk magunkat a hátsó ülésre, és ott folytattuk az alvást, ahol abbahagytuk. A biztonsági öv és a gyerekülés a hátsó ülésen még ismeretlen valami volt, simán elfeküdhettünk hátul, de nem is voltak az utakon százhatvannal döngető önjelölt autóversenyzők, sőt, kilométereket lehetett menni anélkül, hogy egyetlen autót is láttunk volna a magunkén kívül. Délben csárdában ebédeltünk, este panzióban szálltunk meg. Ez sima hétvégi programnak számított, nem nyaralásról beszélünk, és lényegében minden hétvégére jutott egy – koppnapokon kicsit közelebbi úticélt választottunk, például nagy kedvencünket, a pátyi erdőt.

Autórádiónk sokáig nem volt, hogy kitöltsük a csendet, énekeltünk, barchobáztunk, vagy szórakozásképpen őzeket és mezei nyulakat lestünk a kocsiablakból. Emlékszem egy hülye babonánkra is, a zöldtaxizásra. Ezt az iskolában is mindenki művelte, tehát valami össznépi őrület lehetett a pubertáskor előtt állók körében: ha zöld taxit láttunk, elkezdtük skandálni, hogy „zöldtaxi, szerencsét hoz, azt kívánom, hogy…” – és ezen a ponton nagy levegővel elhallgattunk és halál komolyan kívántunk valamit magunkban. El se tudtuk képzelni, milyen lehet, ha valakinek a priori zöld taxija van, szerintem azt hittük, minden héten megnyeri a lottó ötöst. Zöldtaxit országúton látni – na, ez volt az igazi tutiság.

***

Idén januárban sétálni voltam anyukámmal Vácott. Pontosabban elvittem az anyukámat sétálni Vácra. Vagyis sétáltattam az anyukámat Vácon. Egy héttel előtte derült ki, hogy rákos, és hirtelen nagyon fontos lett minden, ami vele és a gyerekkorommal kapcsolatos. Kerestük a gyerekkor hangulatát, bár most ő volt az, akinek az úton a rohanó táj figyelése jelentette a szórakozást. A fiam hátul a gyerekülésen kitekeredett törzzsel szunyókált, szegényke, nem tudott rendesen elhelyezkedni az öv miatt, a feje hol erre, hol arra nyaklott. A rádióban valami szörnyű elektronikus zene szólt, kikapcsoltam, emlékszel, kérdezte anyukám, kiskorodban mennyit énekeltünk az autóban? Egy csárdára vágyott, ahol megebédelhetnénk, de olyan igazi csárdaételeket, pörköltet meg gulyást meg hortobágyi palacsintát. Szentül meg volt győződve róla, hogy aggasztó étvágytalansága gyógyítható egy csárdával, és én is osztottam ezt a hitét, de a kettes úton aznap nem találtunk egyetlen nyitva tartó csárdát sem. Végül Vác főterén egy kis olasz étterembe tértünk be (akit érdekelne: Messina), nem azért, mert olyan olthatatlan sóvárgást éreztünk volna a pizzák és spagettik íze után, hanem azért, mert itt vált tarthatatlanná anyukám kimerültsége, és valahol muszáj volt leülni.  

Kanalaztuk az egyébként kiváló fokhagymalevest – és én, aki amúgy jól ellébecol ebben a korban, akkor és ott rohadtul gyűlöltem ezt az egész huszonegyedik századi miliőt, ahol még egy istenverte csárda sincs a főút mentén, pörkölttel, gulyással és hortobágyi palacsintával, hogy anyukám étvágytalanságát gyógyítsa.