Helyi Szellem

Volt egy családi mondás, ami szerint Melinda (a nővérem) az apja lánya, Juditka (vagyis Én) az anyja lánya. Sarkításnak tűnik, pedig… hát, volt benne igazság. Nekem speciel 47 év nem volt elég arra, hogy megismerjem az apámat. Nem azért, mert nem engedte, és még csak nem is volt titokzatos; bár tagadhatatlanul kevesebbet beszélt, mint a nagydumás, kotnyeles, drámakirálynő anyukám.  

De valahogy úgy éreztem, mintha apámmal két külön bolygó szülöttei lennénk – még nem döntöttem el, melyikünk a földlakó. Azt hiszem, inkább én, bár ki tudja.

Veterán klubvámpírként nagyon megörültem az Open Mic kezdeményezés hírének. Ez kábé annyit jelent, hogy a főváros nyitott szellemiségű zenés kocsmáiban bizonyos időközönként a szárnypróbálgató muzsikusok, wannabe standuposok, vagy sima jófejségből a random közönséget jutalmazó már befutott zenészek határozott időre megkapják a mikrofont (olykor még gitárt is, ha nem hoztak), és lenyomnak egy laza jamet.

gazi amerikás fíling, csupa meglepetés este, érdemes figyelni az események alakulását a BudapestOpenMic honlapon, vagy a Facebookon. 

A szervezővel, Bihari Gáborral 2020. június 27-én beszélgettem a Civil Rádió reggeli műsorában, füleket hegyezni, íme a podcast: 

Open Mic a Lámpásban, a Pótkulcsban, a Szimplában, és még...

Karakterszaporítás helyett szóljon a Civil Rádiós podcast JobAngellel az álláspiaci újraindulásról, a pandémia-pánik lecsengésének társadalom-lélektani pillanatában, a kulminálódó válság legmélyebb bugyrából, mégis optimizmusra adva okot. Mert a változás megkezdődött, kérdés, mihez kezdünk vele. 

Ha szeretnéd tudni, hogy tényleg reménytelen-e állást keresni a munkanélküliség csúcsán, és vajon tartós lesz-e ez az állapot (spoiler: nem és nem), akkor kattints ide izibe. 

Kapcsolódó útravaló JobAngeltől...

Ilyenkor szilveszter táján mindig felizzik a vita a tűzijáték-petárda törésvonal mentén. A leghangosabban nyilván a kutyások ugatnak, de aki állt már a saját, félelemtől remegő/ nyáladzó/bepisilő/ epilepsziás rohamot kapó stb. kedvence mellett tanácstalanul, míg odakint embertársai épp jól érezték magukat, vagy éppen kereste a világgá szaladt ebet, megkísérelve túlkiabálni az újévi csatazajt, az pontosan átérzi, hogy mitől lesz érzelmi kérdés a gazdik számára a szilveszteri hangoskodás. Előrevetítem: nekem is van kutyám, és habzó szájjal csaholok a tűzijátékok ellen - csakhogy régebb óta, mintsem kutyát tartanék.

Felszállt egy kutya a villamosra ma reggel a gazdájával. Pórázon, de horribile dictu szájkosár nélkül; mondjuk nem tudom, hogy a westiekre, amiknél még a macskám is nagyobb, gyártanak-e szájkosarat, de mindegy. Gazdi leül, az ebnek csendesen szól, mire a nyilvánvalóan jól nevelt kutya lefekszik az ülés alá, és békésen utazik, fejét a gazdi cipőjére hajtva. Mondhatnám: a kutyát se zavarta volna. A kutyát se, de a villamosvezető szépérzékét nyilván: onnantól kezdve percenként bejátssza, amint egy búgó női hang magyarul és angolul arra figyelmezteti Kedves Utasunkat, hogy kutyát csak pórázon és szájkosárra utaztathat járműveinken. Az első két hangbejátszás után egy szúrós szemű nyugdíjas, de roppant sportos szupermenben felhorgad az igazságérzet, és nekiáll nevelni a gazdát: Nem kéne szájkosár nélkül utaztatnia a kutyáját, hallja? Az a szabály, hogy csak szájkosárral szállhat fel a kutya, nem érti? Hányszor kell még bemondaniuk, hogy leszálljon vele?

Stressztáncos vagyok. Ez azt jelenti, hogy ha tele van a hócsukám, és a hippokampuszomig ér a stressz-szintem, akkor muszáj kitáncolnom magamból a feszkót, lehetőleg egy koncerten. Oké, ha szerinted csak ezzel keresek indokot magamnak az úgynevezett bulikára, akkor nem is jársz messze az igazságtól. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a szokásom egy kora negyvenes éveit taposó nőcitől (jelesül tőlem) egyrészt iszonyat menő, másrészről pedig jogos a véntrottyokmaradjanakotthon észrevétel is; szerencsére a korosztályomból még épp elegen bojkottáljuk az utóbbi előítéletet; és különben is, őrizgessük otthon a stresszt? Hát egy frászt.

Mármost ezek a jó kis dzsemborik is tele vannak ám stresszfaktorral, itt vannak mindjárt a minden régivágású koncertjárót kiidegelő koncert-trollok, akikről - tekintettel a közelgő év végi bulidömpingre - következzék egy szubjektív válogatás:

via GIPHY

Ki mondta, hogy pont december 24. és 26. között óramű pontossággal boldognak, szeretettel teljesnek és hálásnak kell lenned? Ha te is azok közé tartozol, akik a karácsonyon - ilyen vagy olyan okokból, átmenetileg vagy krónikusan - egyszerűen csak minél kevesebb sérüléssel akarnak átevickélni, íme, néhány kipróbált, hangsúlyozottan otthoni life hack (mert ha volt annyi eszed, hogy elmenekülj az ünnepi cécó elől melegebb tájakra, csak néma kalaplengetéssel nyugtázom bölcsességed):

Pár éve tél kezdetén van egy kis rítusunk az ún. családdal, ami újabban két főre redukálódott, a fiamra és rám, plusz ugye a kutyára - méghozzá az, hogy elzarándokolunk Tatára, hogy megnézzük, hogy bandáznak az Öreg-tó vízén a vadludak. Ezek a balga szárnyasok északról amúgy nyaralni jönnek hozzánk, nekik ugyanis a mi novembertől márciusig tartó zegernyénk a mediterrán napsütés. Hát, lelkük rajta, Tatának éppenséggel jól jön a libaturizmus, november végén rendeznek is ott vadlúd sokadalmat mindenféle madaras programokkal, kézmíves (í-vel, hallod?) vásárral, miegymással, amire (szánom-bánom) soha nem mentünk még el.

Nyári budapesti éjszakában fancy szabadtéri kocsma bárpultja felé tartva jóképű pasas állja utamat: 

- Szia, szevasz, hellóóóó, hellóka! 

- Fú, sziaaaaaa, nahát, te itt? Ne haragudj, nem ismertelek meg, hirtelen azt hittem, te vagy itt a pincér. 

- Én vagyok itt a pincér. 

- Ja, az más. Két sört kérek, kösz. 

Túl sok a beazonosítatlan emlék, túl sok a név nélküli arc. 

Pár napja gyarló módon valami olyasmi motoszkált bennem, hogy talán minden szülőre ráférne legalább egyszer, hogy egy egész hónapra lepasszolhassa a gyerekét (gyerekeit) valami atombiztonságos helyre, ahol biztos lehet benne, hogy tanítják, vigyáznak rá, gondot fordítanak az egészségére, ésatöbbi. Egy teljes hónapon keresztül őrlángon tartani a szülőséget, felelőtlen felnőttként élni, ahogy a csövön kifér, aztán úgy örülni a porontynak annak visszatértekor, mint a messiásnak. Most mondjátok, hogy nem lenne felüdülés!

Erre a mai anyák napjára most azt mondaná: „Hát lányom, nincs az a faszlengető május” – anyámnak megvolt a képessége arra, hogy zaftos szóképekkel, tűpontosan tárjon fel egy-egy helyzetet, legyen szó időjárásról, pasikról, politikáról, állatokról, konyhai dolgokról vagy bármiről, de tényleg bármiről. Így történt ez azon a márciusi, csalóka napfénnyel bolondított napon is, amikor kirándulni vittem. Egyébként azt a napot is ezzel a megállapítással kezdte, miközben beleszippantott a csípős tavaszi szellőbe: „Hát lányom, nincs az a faszlengető május. Öltözz fel rendesen.”

Amikor még gyerek voltam, utáltam az iskolát. Egy csomó király ötletem volt arra nézve, hogyan lehetne értelmesebben kitölteni a tananyagbiflázásra fordított, merőben meddő időt, hogy megszerezzem az engem érdeklő tudást. Nem hagyták. Mióta a gyerekem iskolás (immár öt éve), én is újra iskolás lettem megint. A helyzet a lényeget tekintve nem változott, amiben persze része van annak is, hogy néha komolyan az az érzésem, mintha saját gyerekkori önmagamat nevelném. Rengeteget vívódtam azon, hogy szülőként ildomos-e ezt kimondanom, de hát ez az igazság: a gyerkőc egyáltalán nem jó tanuló, én pedig továbbra is pontosan ugyanúgy utálom az iskolát, mint gyerekkoromban (és igen, a kettő nyilván összefügg). Az iskola öt éve próbál megingatni engem abbéli hitemben, hogy egy tudásszomjas, kíváncsi, a világról millió kérdést megfogalmazó, arról egyedi véleménnyel rendelkező, kedves kis fickó az életem értelme. Bosszúból elmesélem, hogy a körülményekhez képest egész jól viselem, hogy egy rossz tanuló anyja vagyok. Miért? Erre van öt tuti érvem.

Tizenegy éves, nagy pofája van, összeomlik, ha a kedvenc pólóját mosásba teszem, de nem érti, mit rugózok egy matek kettesen, elvégre görbül - ki az? Hát a fiam, ki más. Nézi a minap a TLC-n a Mondj igent a ruhára! című giccshömpölyt (aki nem ismerné: esküvői ruhaválasztó valóságshow elképesztően felszínes szereplőkkel), nem aggódom, mert azt én is szoktam nézni, hagyomány a családban, hogy borzongva röhögünk a hülyéken.

Gyógyszerbeadás kutyánál: odahívom, leültetem, hátradöntöm a fejét, óvatosan szétfeszítem a száját, bedobom a torkába a tablettát, összefogom a száját, nyel egyet, megvagyunk.

Gyógyszerbeadás macskánál: odahívom, nem jön, kergetem, nem tudom elkapni, nem bír a kíváncsiságával, ezért visszajön megnézni, miért kezdtem el kergetni, mégis elkapom, lefogom, megkarmol, előkaparom a tablettát, leejtem, elszelel, megint fogócska,  valahogy megvan, lábbal leszorítom, karmol, dobálja magát, szétfeszegetem a száját, dobom a tablettát, de már tolja is ki a nyelve hegyével, karmol, a nyálas tablettát felcsippentem, ráfekszem a dögre, száj ki, tabletta be, a kezem már vérzik, befogom a száját, nem nyel, ráfújok az orrára, mert állítólag ettől majd nyel egyet, tényleg nyel, de karmol is, mindegy, halleluja, elengedem, összevesztünk, utál, és amikor arra gondolok, hogy de legalább a gyógyszert sikerült beadnom, akkor megtalálom a masszává olvadt nyálas tablettát a földön.

Még szerencse, hogy  kilenc életük van.

Drága Mama! Amikor elhagytál bennünket, abban reménykedtem, hogy talán a hiányod mozgósítani fogja a család energiáit, és összetartóbbak leszünk. Nem így történt. Egy cinikus-kritikus közös ismerősünk mutatott rá arra - egy cinikus-kritikus elme ismer csak fel ilyen törvényszerűségeket -, hogy ahonnan egy olyan erős ember távozik, mint Te voltál, ott szükségszerűen megindul egyfajta bomlás. Sajnos gyengék vagyunk. Bocsásd meg.

(Kép forrása: Deviantart, Arbebuk)

Hervasztó anyák napja elé nézek. Pedig nem marad el: tudom, hogy ott lapul a kisfiam iskolatáskájában a technikaórán bütykölt, nekem szóló ajándék, és majd kerekítünk anyjafia vasárnapot, amikor csak egymásra figyelünk, sőt, előtte még üdülünk is a pasikkal két napot, hogy feltöltődjek. De életemben először idén nem lesz kit köszöntenem. Az én anyukám ugyanis meghalt.

 (Kép forrása: Deviantart)

Ideje megterveznem nekem is mesterségem címerét, és kiakasztani a kapu fölé, mint a győri szakik.

A minap egy gyors vizitem volt Győrben egy interjú miatt. Hosszabb lélegzetű opuszhoz kellett felvenni az anyagot, így az interjúalannyal a belvárosban fotózgatva hangolódtunk a beszélgetésre. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy Győrött érdemes a kirakatok fölé is tekinteni, ugyanis nagy hagyománya van itt a cégéreknek. Nem, nem a régi cégérek megtartásának: a cégérek divatban vannak ma is, és rendszeresen készülnek újak. A fények már nem voltak az igaziak ahhoz, hogy a tucatnyi útba eső üzletcímert lefotózzam, de a két kedvencemet megörökítettem. Az Aranyhajó egy patika neve, és mint a mellékelt ábra is mutatja, nemrég suvickolták fényesre a cégért. A ZOO felirattá kunkorodó sárkánykígyó pedig egy kisállat-szaküzletbe invitál - bizonyára házisárkányt is lehet kapni benne. Így vagy úgy, remekül beleillett a mesehangulatú barokkos utcaképbe.

Maguk pestiek? És hogy jutott egyáltalán az eszükbe az Ipolyság? - kérdezte őszinte döbbenettel a hangjában Irénke, miután elvezetett minket a hontiak kedvenc strandjára, amihez át kellett gázolni a combig érő Ipolyon, térdig elmerülni az iszapban, felkapaszkodni az agyagtól iszamós partfalon, átgázolni egy méhektől és dongóktól nyüzsgő lucernaföldön a szlovák senkiföldjén, és megérkezni egy helyre, ahol az Ipoly bukfencet vetve kunkorodik. Ott aztán van idilli félsziget, ugrálásra ideális magas partfal, puha gyermektappancsoknak megfelelő homok, pancsolda, úszásra alkalmas mélyvíz, és a fákra aggatva még hatalmas kukazsákok is (amit önkéntesek szállítanak valamelyik faluba). Pedig ez nem strand és még csak nem is kijelölt fürdőhely, csak egy fürödhető pontja az Ipolynak.

A pasim tud szerbül. Nem sokat, de mégis. Ez bő három évnyi együttlét után még mindig a meglepetés erejével hatott, bár végülis logikus: a szülővárosa harminc kilométerre van a szerb határról, gyakran volt alkalma találkozni szerbekkel, és egész gyerekkorában az akkori jugó tévében nézte a Tomésdzserrit, hát ragadt rá. Aztán meg gondolom jöttek is szerbek, akikkel a kocsmában, mint helyi stratégiai ponton találkozhatott, meg ő is ment ki bevásárolni, mert Szerbiában király piák vannak, príma helyi sörök és likőrök, szóval rendesen tolta az alkoholturizmust. Eddig nem tűnt fel, hogy így vágná a nyelvet, de sebaj: hála neki, az idei Montenegro-turnénk nyelvileg zökkenőmentesen folyt.

Herkentyű Montenegróban.

Tokajra már régóta fentem a fogamat - hát hogy a fenébe ne, hiszen a hegyaljai borok világviszonylatban is szinte egyedülállóak, az itt tenyésző spéci penészgomba ugyanis (tudjuk jól) Magyarország e tájékán kívül csak a Rajna-vidéken található meg. Ráadásul egy magamfajta klausztrofóbiásnak finoman szólva is kihívás a hegyekbe vájt, több kilométer hosszú, kétrét görnyedve látogatható pincerendszer! Aztán meg itt van a Tisza és a Bodrog, mindkettő csak lustán hömpölyög ezen a tájon, dús ártéri erdők ölén, kezdő kenusoknak is sikerélménnyel kecsegtető túraterepül szolgálva. A pasim ráadásul pecás, és méltán remélhettem, hogy kicsit megritkítja a Tisza halállományát némi halvacsora érdekében... Mindezt megkoronázandó Tokaj és környéke a legjobb ár-érték arányban lévő tuti borok paradicsoma, főleg helyben fogyasztva, a büszke borászokkal sztorizgatva. Évekig éltem Kőbányán a Tokaji Kereskedőháztól szinte kőhajításnyira, úgyhogy ifjúkorom bohém házibulii a tokaji borok bűvkörében teltek. Az első igazi helyben szerzett Tokaj-flashem mégis az volt, hogy két deci bortól brutálisan rosszul lettem.

Ez most egy vérbeli alulnézet-poszt lesz, mert olyan sokan kérték már tőlem, hogy engedjem szóhoz is a beugró fotóriporteremet (kisiskolás fiamat), hogy hazatérve a katasztrófavakációnak beillő nyaralásunkból, elmeséltettem vele az élményeit. Szó szerint írom le a gondolatait, fogadjátok szeretettel a Tokajban készített fotóival együtt. (A dőlt betűkkel szedett megjegyzések már az én pontosításaim).

Megvan annak egy hónapja is, hogy Nagybörzsönyben kirándultunk. Erről a helyről összességében tényleg csak annyit tudnék mondani, hogy cukiság a köbön, és ömlenghetnék csacsogó patakokról és girbegurba utcákról, virágos portákról és megtalált harmóniáról. Budapestről indulva ráadásul a Dunakanyar és az Ipolyság legszebb részeit érintve lehet megközelíteni, szelíd és néptelen lankákon át vezet az autóút, szóval az embert már odafelé menet megszállja a zen szelleme. Kihagyhatatlan látványossága Nagybörzsönynek a malommúzeum, ahol a kisklapecok a patak elterelésével beindíthatják a hatalmas malomkereket, és a molnárok kései leszármazottja olyan lelkesen és szeretettel magyaráz a régi mesterségről, mintha nem is szedett volna előtte belépőt, és nem turistákat fogadna, hanem a barátait.

Van ez a település Budapest vonzáskörzetében, autóval fél óra alatt elérhető, szép is, illatos is, pár ezren lakják csak (négyezer-valahányszázan), filmstúdiója is van, de leginkább bora. Nézzünk szembe az igazsággal: nem éppen kirívóan jó bora, sőt. Az etyeki borokat makacsul kóstolgatom már évek óta, és inkább közepesen szarokba futottam csak bele, mint közepesen jókba, kifejezetten jót pedig egyszer ittam csak: azt is egy budapesti boresten, és úgy, hogy az estet vezető sommelier is hangsúlyozta az élmény meglepő voltát.

Mit tesz egy nyolcéves gyerek, ha a városnézés számára izgalmas programjának - nevezetesen az élményfürdőben való pancsolásnak - vége szakad? Minden átmenet nélkül előadja a nagyhalált: jaaaaj, anyaaaa, úúúúgy fáj a lááábam, oooolyan fáradt vagyok, brühühü, menjüüünk hazaaa Budapestreeee! Ezek a szavak Győrben hangzottak el, ahova két óra alatt autóztam le vele egy családias kiruccanásért a rekkenő áprilisvégi kánikulában.