Helyi Szellem

Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Csepelen minden út a Csepel Művekhez vezet. Ha van helyi szellem Csepelen, azt mindenképpen ebben a rozsdamarta gyárkomplexumban kell keresni, mely a csepeli lokálpatrióták és őslakosok lélektanának kutatásához is jó kiindulópontot kínál. A Weiss Manfréd tervezte több, mint százéves gyárvárosnak egykor saját kikötője, vasúti csatlakozása volt, a huszadik században ezreknek adott munkát, és a magyarországi ipar egyik nagyágyúja volt. Nem egyszerűen gyárról van szó, hanem egyfajta gyárvárosról, ahol utcák, üzletek, lakóépületek is vannak mind a mai napig.

Históriát azonban ne tőlem várjatok, engem ugyanis nem történelmi és helytörténeti érdeklődés vetett oda (aki erre vágyna: http://csepelmuvek.hu), szimplán csak megvan az a rossz szokásom, hogy nem bírok a kíváncsiságommal. A Csepel Művek büszkén pöffeszkedő betonboltíve mögött kísértetvárost sejtettem, ahova csak bennfentesek léphetnek be, illetve azok a páriák, akik a gyár valamely eldugott, piszkos műhelyében nyilvánvaló kizsákmányolás mellett húzzák az igát. Hát hogy a fenébe ne izgatta volna a fantáziámat! Persze csalódnom kellett.

A gyár egyrészről tényleg kísértetváros, másrészről azonban ipari parkként több tucat cégnek – nyomdáknak, logisztikai cégeknek, kerékpár-szervizeknek, alkatrész-kereskedőknek – ad otthont, így munkaidőben kifejezetten nyüzsi élet lehet a gyárváros betonján.

Az épületek meglehetősen eklektikus képet mutatnak, a századforduló és a szocreál, a sárga macskakő és a töredezett beton keveredik itt: a csarnokok és építmények egy részét  felújította az új tulajdonos vagy bérlő – vagy legalábbis a gondoskodás valamiféle szándékáról tanúskodnak. Mindaz, ami korábban szorosan a termelést szolgálta ki, az elmúlás különböző fázisaiban, céltalanul oszladozik bele a semmibe.

Nem csoda, hogy a hely az amatőr és profi fotósok, filmesek nagy kedvence. A rozsda, a penész, a korom ezerféle árnyalata, a lyukak és rohadások széles skálája várja itt a morbid érdeklődésűeket. A méretek azonban lenyűgözőek, a vasszerkezetek kimért szimmetriája és méltósága még a magamfajta műszaki antitalentumot is megérinti.

A gyárvárosban számos büfé, kifőzde, talponálló várja a "jómunkásembert", eredeti retró dizájnnal, szigorú funkcionalitással. Aki szereti a ragacsos viaszosvásznon elfogyasztott pacal és füleskorsóban mért sör romantikáját, az mindenképpen ejtsen meg egy ebédet errefelé. (Sajnos, szombaton eléggé pangtak a kajáldák, mi csak egyet teszteltünk le, de érdekes tanulságokkal szolgálna végigenni- és inni a gyárkerületben található kricsmiket.)

A csepeli ipari park ezzel együtt nem egy bulis hely, a szocreál dajdajra és vihorászós romokon pózolásra minden előzetes várakozásommal ellentétben totálisan alkalmatlan. A gyárváros akkor élte fénykorát, amikor a kétkezi munkának becsülete volt, a munkának eredménye volt, az eredményre büszkének lehetett lenni. Hogy mögötte milyen politikai porhintés folyt a munkásosztály erejéről a szocializmusban, az már más kérdés. A szabadpiacon ezrek illúziói dőltek össze, a változások vihara elsodorta a tömegeknek munkát adó gyárak jó részét is. Persze nemcsak a történelmi vonatkozások miatt szomorú végignézni egy ilyen múltú és nagyságú épületegyüttes harcát az elemekkel, az ember hamar rájön saját törékenységére is a korrózió árnyékában.

A Kulturális Örökség Napokon szoktak indulni szervezett gyárlátogatások, de nem szükséges addig várni a rozsdalessel. Csepel, mint városrész lényegében a Csepel Művekre (Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt., későbbi nevein: Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, Csepel Vas- és Fémművek, végül Csepel Művek) épült, ez adta létének értelmét, hátterét. Minden csepeliben ott zakatolnak az egykori hatalmas gépek. Akit egy kicsit is érdekel a kerület, hallgassa meg ezt a csendszimfóniát.