HTML

Helyi Szellem

"Van itt bármi érdekes?" Óhaj, sóhaj, panasz, fájdalom, reklamáció, gratuláció, fika és kritika, szerelmi vallomás, vendégposzt... ide, ide: helyiszellem@gmail.com

Friss topikok

Linkblog

2016.06.16. 23:14 Esztétikus Kritikus

Vajtai Varázshegy

Pár napja gyarló módon valami olyasmi motoszkált bennem, hogy talán minden szülőre ráférne legalább egyszer, hogy egy egész hónapra lepasszolhassa a gyerekét (gyerekeit) valami atombiztonságos helyre, ahol biztos lehet benne, hogy tanítják, vigyáznak rá, gondot fordítanak az egészségére, ésatöbbi. Egy teljes hónapon keresztül őrlángon tartani a szülőséget, felelőtlen felnőttként élni, ahogy a csövön kifér, aztán úgy örülni a porontynak annak visszatértekor, mint a messiásnak. Most mondjátok, hogy nem lenne felüdülés!

Na, szóval valahogy így köpte ki az agyam a múlt kavargó emlékfoszlányai közül Vajtát. Anyáméknak ugyanis összejött ez a lepasszolósdi, ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer. Gyerekszanatóriumban voltam Vajtán a nyolcvanas évek derekán – először decemberben, karácsonyig, negyedikben, másodszor pedig szeptemberben négy hétig, ötödikben. Vajtai SZOT Gyermekszanatórium – talán így hívták, de lehet, hogy gyermeküdülőnek, vagy mindkettőnek, édesmindegy. És ahogy élesedtek az emlékképek, vált világossá, hogy az ott töltött idő mégiscsak egyike gyermekkorom mérföldköveinek.

Ha ma vannak is ilyen még ilyen műintézmények, bizonyára valóban beteg gyermekeknek tartják fenn őket. A Vajtán működő szanatóriumba mozgásszervi problémákkal küzdő gyerkőcöket utaltak be intenzív gyógykezelésre az ország egész területéről: de a rászorultságot az orvosok meglehetősen rugalmasan értelmezték. Jómagam simán átfértem a rostán a Schauermann kifózis nevű gerincferdülésemmel és a koordinálatlan mozgásommal (akkoriban ennek halál komolyan ez volt a neve a hivatalosan kiállított beutalón: veleszületett ügyetlenség. Hát kösszépen…). Aztán volt néhány mozgássérült, csípőficamos, gerincfűzős siheder is. A többi pedig csupa potyautas: nővéremet például ún. hanyag tartással protezsálták be, vagy még inkább azért, hogy ne legyek egyedül; és több olyan kollégát is megismertünk, akit nemes egyszerűséggel felhizlalni adtak be ide. Tinikorom hajnalán nővéremmel nem volt épp felhőtlen a viszonyom, de azt hiszem, nélküle nem bírtam volna ki, bár így felnőtt fejjel gőzöm sincs róla, hogy ez a nemkibírás miben realizálódott volna. Na nem mintha ez a gyógyüdülő afféle Varázshegy lett volna kölyköknek, dehogy. Oké, egy kicsit talán mégis. Elmesélem.

 

A szanatóriumnak az egykori – az állam által kisajátított – Zichy-kastély adott otthont, ami sok beutalt gyerkőcnek az első, és hosszú időre talán az egyetlen kastélyélményét jelentette. Bentlakásos jelleggel működött, látogatni a bent tartózkodás alatt emlékeim szerint egyszer lehetett csak. Az intenzív gyógykezelést a mindennapi gyógytorna jelentette, mellette a tanévnek megfelelően tanítás is folyt: azt kell mondjam, ez is afféle gyógytanítás volt, tényleg csak a legszükségesebbet, roppant baráti osztályzással, amit az iskoláknak kötelezően be kellett vezetni az osztálynaplókba – teljes értékű jegyek voltak tehát. Ez nálam, közepeskénél egyszersmind azt is jelentette, hogy alkalmam volt feltankolni jó jegyekből, amik aztán némi optikai tuningot hoztak az aktuális félévi bizonyítványomnak. A csekély számú tanórákat és az aprócska tornateremben megejtett mindennapi célzott gimnasztikát egész délutános kastélykertben játszás követte. A Zichy-kastélynak hatalmas, vadregényes parkja volt emlékeim szerint, a kalandok kimeríthetetlen tárházát kínálva a magamfajta fantasztáknak.

Viszonylag önálló és talpraesett kölyöknek számítottam, például egyedül közlekedtem, kaját készítettem magamnak, ha éhes voltam, kézben tartottam a zsebpénz-büdzsémet, és nagyjából magam menedzseltem az iskolai dolgaimat. Viszont még csak táborban sem voltam soha, mert iszonyodtam a gondolattól, hogy a nap végén ne a saját ágyamban hajthassam álomra a fejemet. Vajta számomra tehát mélyvíz volt: nem elég, hogy kéttucat süldő lánnyal kellett együtt aludnom a hatalmas hálóteremben, de a mosdó- és retyóbeli tömegjelenetektől is sokkot kaptam. Az éjszakák egyébként is borzalmasak voltak, már onnan kezdve, hogy lefekvéshez készülődtünk: lámpaoltás után aludni kellett, ha tetszett, ha nem – nevelők jártak körbe, hogy ellenőrizzék, mindenki ágyban van-e, nekem ez kész terror volt, főleg, hogy az obligát honvágyas bőgést pikírt megjegyzésekkel igyekeztek csillapítani. Magunk mostuk a ruháinkat kézmosó szappannal, persze nem éppen profin: emlékszem a rosszul kiteregetett, nyirkosan felvett, szappantól merev alsóneműkre – máig kiráz a hideg az emléküktől. Aztán meg én, aki a menzára be se tette soha a lábát odahaza, helyette inkább hazaszaladt ebédelni, rá voltam utalva a gyógyszálló konyhájára. Pár napig arisztokratikusan nem ettem meg, amit otthon se ettem volna meg, majd megtört az ellenállásom, mert szembesültem vele, hogy a kihagyott étkezéseket nem tudom pótolni (ahogy egyébként szoktam) esti nasizgatással.

Mondjuk a konyhásnénikkel első nekifutásra konfliktusba keveredtem. Történt ugyanis, hogy az otthoniakkal vagy a nyilvános telefonon keresztül, vagy postai úton tartottuk a kapcsolatot – nem volt még akkor mobil, e-mail és egyéb úri huncutságok, ugye – én pedig jó ötletnek tartottam, hogy nyílt levelezőlapon adjak hírt magamról a szüleimnek, és erre a legmegfelelőbb formának a versikét (vagy még inkább klapenciát) véltem. Na, mármost a rím, de tényleg csak a rím valahogy úgy hozta, hogy versikémet, melyet nem éppen méltatlanul fed jótékony balladai homály, a következő fordulattal zárjam: „… csak a kaja pocsék”. A levlapot egy rajzpályázatra beadandó alkotásommal pechemre pont az ebédlőasztalon hagytam, amivel azonnal közutálatra tettem szert a konyhai dolgozók körében, mikor ráakadtak, és persze az utolsó betűig elolvasták – majd a rajzpályázatommal együtt miszlikbe szaggatták. Az igazsághoz tartozik egy kis Stockholm-szindrómás végjáték is: mikor az orrom alá dörgölték a lebukásomat, pár nap lelkiterror után könnyek között kértem tőlük bocsánatot, és onnantól kezdve mindenből dupla adagot kaptam. Én pedig mérhetetlenül hálás voltam, hogy megbocsátottak – pedig felnőtt fejjel iszonyatosan szemét húzás volt, hogy beleolvastak a magán levelezésembe, az pedig pláne genyóság volt, hogy eltökítették a rajzpályázatomat is.

 A levelezésnél maradva: anyámék némi lelkiismeret-furdalástól hajtva naponta írtak nekünk levelet – ezeket megkapni és felbontani igazi ünnep volt, máig őrizzük e családi relikviákat. (Valójában egyébként marha jól érezték magukat nélkülünk: sok-sok évvel később mesélte el jóanyám, hogy e gyerekmentes hetek alatt rengeteget moziztak – a Csillagok háborújáról például rajzos spoilert küldtek nyolcoldalas levélben – buliztak, szórakoztak, és persze felszabadultan szexeltek a rájuk szakadt szabadságban.) Emlékezetes volt az is, amikor az összes otthoni osztálytársamtól egyszerre kaptam levelet: a kezdeti meghatottság azonban hamar elszállt, amikor - úgy a tizedik tök ugyanolyan tartalmú irományt olvasva - felismertem, hogy fogalmazásórai feladat volt a távolba szakadt kispajtásnak írni az aktuális iskolai eseményekről.  

Vajtai varázshegyezésünk méltó lezárásaképpen a második turnus végén sikerült gondoskodni másfél tucat család mindennapjainak felforgatásáról. Akkoriban még etológusnak vagy zoológusnak készültem, s ennek megfelelően mindenféle apróbb jószágokat tartottam otthon, többek között hörcsögöket. Aki még nem tudná: ezek a cuki kis szőrmókok igazi hormonmozdonyok, és nem küzdenek termékenységi kihívásokkal. Az egy dolog, hogy van egy apahörcsög és egy anyahörcsög, és nekik lesznek hörcsöggyerekeik, de ha nem figyelünk oda, és koedukáltan tartjuk az így előállt hörcsögfalkát, olyan vérfertőző hörcsög-swingerklub alakul ki heteken belül, hogy ihaj, és ezzel párhuzamosan a hörcsögpopuláció is exponenciálisan gyarapodik. Ez történt nálunk is – a szüleim a hazautazás napján annak rend s módja szerint értünk jöttek autóval; ám egy hirtelen ötlettől hajtva a különböző korú hörcsögfiókákból is magukkal hoztak vagy húszat, előrelátóan bepakolva a csomagtartóba ugyanennyi befőttesüveget is. A többi már történelem: futótűzként terjedt a hír, hogy a parkolóban ingyenhörcsögöt osztogatnak, és a szüleikre váró gyerekek fél óra alatt elkapkodták őket. Mi pedig angolosan távoztunk, mielőtt a szülői népharag utolért volna bennünket…

Visszatérve a bevezetőben felvetett gondolatra: vajon jó ötletnek tartanám, hogy egy teljes hónapra ridegtartásba küldjem a kölkömet – még ha kiskamasz is az istenadta – egy bentlakásos intézménybe, potya szabadidőhöz juttatva ezáltal magamat? Nem, semmiképpen. Még ha vagányabbá is teszi, még ha barátságokat is köt, még ha idilli is a környezet, még ha jókat eszik is ott – túl sok lenne. Ezt akkor még talán nem tudták – ma már igen. Szerencsére.

Szólj hozzá!

Címkék: retro gyerek nosztalgia


A bejegyzés trackback címe:

https://helyiszellem.blog.hu/api/trackback/id/tr508815782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása