Helyi Szellem

Amikor még gyerek voltam, utáltam az iskolát. Egy csomó király ötletem volt arra nézve, hogyan lehetne értelmesebben kitölteni a tananyagbiflázásra fordított, merőben meddő időt, hogy megszerezzem az engem érdeklő tudást. Nem hagyták. Mióta a gyerekem iskolás (immár öt éve), én is újra iskolás lettem megint. A helyzet a lényeget tekintve nem változott, amiben persze része van annak is, hogy néha komolyan az az érzésem, mintha saját gyerekkori önmagamat nevelném. Rengeteget vívódtam azon, hogy szülőként ildomos-e ezt kimondanom, de hát ez az igazság: a gyerkőc egyáltalán nem jó tanuló, én pedig továbbra is pontosan ugyanúgy utálom az iskolát, mint gyerekkoromban (és igen, a kettő nyilván összefügg). Az iskola öt éve próbál megingatni engem abbéli hitemben, hogy egy tudásszomjas, kíváncsi, a világról millió kérdést megfogalmazó, arról egyedi véleménnyel rendelkező, kedves kis fickó az életem értelme. Bosszúból elmesélem, hogy a körülményekhez képest egész jól viselem, hogy egy rossz tanuló anyja vagyok. Miért? Erre van öt tuti érvem.

1.) Mert változatos hétköznapokat biztosít.

Ezt talán nem is kell magyaráznom. Egy szorgalmas, éles eszű, mindig prompt ded csak akkor töri meg az iskolai napok végtelen unalmát, ha egyszer-egyszer az ötösdömpingbe becsúszik egy négyes. Nálunk minden nap lutri, hogy milyen jeggyel állít haza a kölyök – olykor lehet izgulni, hogy legalább görbüljön –, dolgozatok előtt szívrepesve latolgatjuk az esélyeket, és családi szeánsz keretében bízzuk a csatába menőt Fortuna kegyeire. Aztán vagy bejön, vagy sem. Az a boldogság pedig, amikor több hetes stresszelés után a csemete ünnepélyes arccal bejelenti, hogy a félévi bizonyítvány egész jó lett, mert nincs benne kettes – egyszerűen priceless!

2.) Mert páratlan retorikai érzéket fejleszt ki sarjunkban, megspékelve erős kritikai hajlammal.

A pokoli jegyek természetesen magyarázatra szorulnak, és – személyes tapasztalat – egy idő után már nem lehet mindent arra fogni, hogy a tananyag unalmas és fölösleges, a tanár pedig pikkel rám. A cseperedő gyermek ezért kénytelen cizellált érvekkel megtámogatni mondandóját, s ennek egyenes folyományaként könnyen saját maga találja meg a rendszerhibát az oktatás gyakorlatában. Hogy ezek a magyarázkodások alapvetően roppant szórakoztatóak és viccesek, ahhoz elég csak a „Magyarázom a bizonyítványomat” című klasszikust újraolvasni Karinthytól. Na, hát nálunk minden héten élőszóban elhangzik egy ilyen novella.

3.) Segít megtalálni és értékelni a gyerek valódi erősségeit.

Olyan ugyanis nincs, hogy valakinek ne lenne erőssége, jóllehet nem minden erősséget jutalmaznak érdemjegyekkel. A fiam például páratlanul tehetséges szörnyek tervezésében és megrajzolásában, számítógépes- és kártyajátékok kitalálásában, valamint könnyedén és szellemesen fogalmaz – igaz, csak akkor, ha nem kézzel kell írnia, hanem géppel. Valakinek ezekben is jónak kell lennie, nemde?

4.) EZERSZER érdekesebbé teszi a pályaválasztást.

A kitűnő tanulók orvosok lesznek, ügyvédek, jogászok, közgazdászok, tolmácsok, diplomaták, ezt tudjuk jól. De mi lesz egy bukdácsolóval vagy egy közepeskével? Nos, számukra tényleg van tétje a hogyantovábbnak, hiszen előttük a továbbtanulás számos ajtaja bezárul. A szükség azonban kreatívvá tesz, s a megmaradt lehetőségek kimaxolásával olyan frankó – részben szakképzéssel is megszerezhető – karrierek körvonalazódnak, mint a nyomdász, a cukrász, a fotográfus, a számítógépes grafikus, a természetgyógyász vagy a tetoválómester. Ugye nem nehéz elképzelni, hogy egy munkájához jól értő, azt szerető autó-fedélzeti számítógép-specialista éppolyan boldog felnőtt ember lehet, mint egy jogász vagy egy iskolaigazgató? Ha pedig még mindig homályos a jövőkép, gondoljunk arra, hogy a jövő – technológiához kötődő – sikerszakmáinak nagy része még meg sem született.

5.) Mert megtanít küzdeni és új utakat keresni.

Ha elvonatkoztatunk a suli hivatalnok-mentalitásától, és körülnézünk az úgynevezett való életben, azt találjuk, hogy a sikeres emberek rögös utat tettek meg az eredményeikért, és az akadálypálya abszolválásának feltétele az volt, hogy – önerőből – átlépjék saját korlátaikat. A mai oktatás egyértelműen kedvez egy bizonyos fajta gyerektípusnak: különösen alsóban sztárolják a jó rövidtávú memóriával rendelkező, extrovertált, szabálykövető, életkorukhoz képest fejlettebb csemetéket. Könnyű belátni, hogy jó adottságokkal sima liba diadalmenetben végigtrappolni a rendszer ösvényein; ám hosszabb távon mégis többet tanulnak az „esik-kel” kölykök, akiknek a kudarc nem több, mint a hétköznapok szükséges, leküzdhető, túlélhető velejárója.

+1: Mert a csajok/pasik imádják a renitens pasikat/csajokat.

Bocs, de ez így van. Hölgyeim, üljenek fel az idővonatra, utazzanak vissza az iskolapadba, és tegyék a kezüket a szívükre: az eminens jófiú dobogtatta-e meg a szívüket, vagy a sorból mindig kilógó, lázadó, tanároknak visszapofázó laza srác? Uraim, zsenge ifjúkorukban vajon a szappanillatú osztályelső izgatta a fantáziájukat, amint majd kiesett a padból jelentkezés közben, vagy a nagyszájú, vadóc, agyafúrtan puskázó csitri? Lázadni és lazának lenni amúgy a rossztanulóság velejárója, egyrészt azért, mert az oktatási rendszer kritériumai szerint nem jól teljesítőket automatikusan a fekete bárányok közé sorolja, másrészt valamivel kompenzálni kell a sorozatos égéseket a számonkéréseknél. Valamit valamiért!

Rossz tanulók és szüleik – fel a fejjel! Az élet leckéihez a legritkább esetben kell tudni – mondjuk – deriválni. (Apropó, az tulajdonképpen micsoda?)