Helyi Szellem

Erre a mai anyák napjára most azt mondaná: „Hát lányom, nincs az a faszlengető május” – anyámnak megvolt a képessége arra, hogy zaftos szóképekkel, tűpontosan tárjon fel egy-egy helyzetet, legyen szó időjárásról, pasikról, politikáról, állatokról, konyhai dolgokról vagy bármiről, de tényleg bármiről. Így történt ez azon a márciusi, csalóka napfénnyel bolondított napon is, amikor kirándulni vittem. Egyébként azt a napot is ezzel a megállapítással kezdte, miközben beleszippantott a csípős tavaszi szellőbe: „Hát lányom, nincs az a faszlengető május. Öltözz fel rendesen.”

Ő már akkor rákos volt, méghozzá alaposan. Mondhatni, nem akkor kezdte a rákos létet, gyakorló és öntudatos rákbeteg volt. Állandó útitársunk lett a tolókocsija (nem, véletlenül sem kerekesszék, mert hajtani nem tudta), de ez nem feszélyezte, mert tulajdonképpen sétálni szerintem soha nem szeretett. Még egészséges korában gyakran mondta városnézés után hazatérvést: „Na bazmeg, most aztán gömbölyűre jártam a talpam, meg se tudok moccanni. Együnk már végre valamit.” Autózni viszont imádott, mint ahogy én meg vezetni szerettem akkor is: sokat autózós, kicsiket sétálós kirándulásokkal színezgettük a napjait.

Budapestről Esztergomba mentünk aznap, ráérősen persze, megálltunk Dunabogdányban és Búbánatvölgyben is, utóbbi állomáson andalogtunk picit a tóparton. Opálos, vékony jég fedte a tavat, azon csúszkáltak a napsugarak, idilli volt minden, Mama viszont riadtan megszólalt: „Kislányom, baj van. Pisilnem kell.” – aztán szabadkozott, hogy a kemoterápia miatt vízhajtót szed. És nem, nem fogja kibírni a következő benzinkútig. De végül is erre nem jár senki, kihalt az egész tópart, elintézi ő a dolgát ott, ahol jobban takar a nád, csak kísérjem el. Egyébként totál lelkes volt a körülményekhez képest, hajtogatta, hogy ifiasszony kora óta nem pisilt a természetben. Ez izgi! Odamentünk, guggoltunk, megvolt, jól van. Csakhogy azzal nem számolt, hogy lekuporodni bárki tud. De jaj, felállni már sokkal nagyobb kihívás egy ilyen erőtlen testtel. Próbáltam húzni a karjánál fogva, csakhogy akkor meg majdnem elvágódtunk mindketten.

Jóanyám erre kiokoskodta, hogy négykézlábra ereszkedik guggoltából, én lehajolok mellé, aztán majd valahogy a hátamra támaszkodva felsegíti magát – úgy is lett, végre kiegyenesedett. Elég viharvertnek tűnt szegény, ennek ellenére, mikor rám nézett, csak kitruccant belőle a röhögés: „Nohát, ez frenetikus volt. Figyelj, képzeld el, ha nem tudsz felcibálni, kit hívsz segítségül, és hogyan magyarázod meg neki? Vagy ha egyedül lettem volna. Bizisten itt halok meg guggolva, éhen veszek vagy megfagyok, aztán tökmindegy lenne, hogy kell-e pisilnem, vagy se.” Vihogtunk, hajlongtunk a nevetéstől, mint két eszement bakfis. Már én is rátromfoltam, felvetettem neki, hogy belegondolt-e abba, milyen traumát okozott volna ártatlan kirándulóknak, ha a sétaút szélén egy guggoló csontvázba futnak bele? Mit fognak hinni, hogy került oda?

Visszatámogattam az autóhoz nagy röhögések közepette, egy arra kiránduló pengeszájú, tisztes család helytelenítő pillantásaitól kísérve; és akkor csillogó szemmel, fülig érő szájjal összegzett: „Nem gondoltam volna, hogy ma még bokorban fogok pisilni, rákosan, 65 évesen! Egyvalamiben azonban biztos vagyok: ez volt az utolsó alkalom életemben, hogy megtettem.”

És igaza is lett, mint mindig.

Két évbe tellett, míg el tudtam vonatkoztatni attól a kopasz, hörgő, homályos tekintetű, elfonnyadt testű torzótól, amilyennek élete végállomásán láthattuk. Ma már újra a csibészes mosolyát és a gunyorosan csillogó szemét látom maga előtt, ha rá gondolok. Ezt a mosolyt, ami ezen a fotón van dokumentálva, ni. Tizenpáréves a kép, az esküvőmön készült, amit egyébként egy rövid életű házasság követett. Szerintem azt a pillanatot kapta el a fotós, amikor anyukám bejelentette a násznépnek: „Most már anyós vagyok, hivatalosan is sárkányosodhatok!” És lőn.

Ezzel a mosollyal vágta pofon a betegségét, amikor megalázó helyzetekbe sodorta az állapota, igazságot szolgáltatva az elesettek nevében a sorsnak – hiszen kinek vagy minek lehetne ténylegesen hatalma afelett, aki képes nevetni saját magán is?

Elképzelem, hogy most néz valahol, a jól ismert mosollyal az arcán, csóválja a fejét, és azt mondja: „De nagy marha vagy te lányom, hogy pont ezt a sztorit vetted elő.”, de közben nevet, velem nevet, bennem nevet.