Helyi Szellem

Hervasztó anyák napja elé nézek. Pedig nem marad el: tudom, hogy ott lapul a kisfiam iskolatáskájában a technikaórán bütykölt, nekem szóló ajándék, és majd kerekítünk anyjafia vasárnapot, amikor csak egymásra figyelünk, sőt, előtte még üdülünk is a pasikkal két napot, hogy feltöltődjek. De életemben először idén nem lesz kit köszöntenem. Az én anyukám ugyanis meghalt.

 (Kép forrása: Deviantart)

Két héttel a születésnapom előtt és kicsit több, mint egy hónappal a húsvét előtt, amit annyira szeretett, és amit minden évben ő celebrált. Nekem meg olyan, mintha kitéptek volna egy darabot a lelkemből. Még mindig vannak napok, amikor keresem, amikor a tanácsát kérném, amikor pletyóznék vele, sőt, amikor veszekednék vele. Hiába mondtam a fiamnak, hogy a mama lelke most már itt él bennünk, mégis kongó nagy ürességet érzek belül.

És tényleg, hát miképpen él ő tovább bennem? Mi az, amit tanított, amit itt hagyott? Anyukámtól ugyanis jó sok mindent lehetett tanulni. Mindenről megvolt a maga véleménye, amit egyáltalán nem szeretett magánál dédelgetni, inkább jó vaskosan becsomagolta és megosztotta: szóval még akkor is leadta a leckét, ha a hátam közepére nem kívántam a bölcsességeit. Voltunk így ezzel jó páran. Bődületes nagy közhelyeket tudott mondani, de ahogy öregszem, egyre inkább tudom, hogy a közhelyek többsége fájóan igaz. Kapálózunk ellenük, mandinerből cáfoljuk szóval és tettekkel, de aztán puff: csak bejönnek.

Anyukámtól tudom például ezeket:

Az ünnepnek meg kell adni a módját. Születésnap nem lehet torta nélkül, húsvét apró ajándékok és bőségtál nélkül, karácsony kis világító baszinák és meseszerű, lehetőleg plafonig érő karácsonyfa nélkül, temetés beszéd nélkül. (A temetésén én mondtam a gyászbeszédet.)

Aztán: az életben két dolgot nem tudnak tőled elvenni – amit megeszel, és amit megtanulsz. Hú, de szeretett enni! Persze főleg a maga főztjét. Igazi gasztronáci volt: a jó étel titka a minőségi hozzávaló, emlegette, és hát tényleg nem „szarral gurigázott”. Sokszor bosszantott, hogy annyit pörög az étel körül, de közben évek óta arra gyúrok, hogy egyszer valaki azt mondja nekem, hej, te aztán olyan jól főzöl, mint anyukád! Ehhez azonban még körülbelül húsz évet kell bepótolnom a konyhában. Egyébként tanulni is szeretett az anyukám, bár nem iskolás módon, viszont a tudásszomját naponta demonstrálta. Azt is mondta, hogy öt testi öröm van az életben, ezeket nem szabad szégyellni – evés, ivás, pisilés, kakilás, szex. (Ha jól emlékszem, a szexet említette utoljára.) A frusztrált ember nem talál örömet a lelkiekben sem.

(A kedvenc képem anyukámról...)

Aztán meg ott voltak az úrilány-szabályai. Ezek különösen viccesek voltak, mert precízen magára szabta őket.

Úrinő nem dohányzik állva (ülve lehet). Úrinő nem részegedik le nyilvános helyen (az otthonában megengedett). Úrinő ismeretleneknek nem mutat túl sokat magából, csak felkelti a kíváncsiságot. Úrinő nem fekszik le senkivel az első randin (vagy ha igen, egészségére, de ne csodálkozzon a dolgok alakulásán, illetve nem-alakulásán).

A párkapcsolati tanácsai (figyelem, közhelycunami következik): a baromfiudvarban sem a tyúk fut a kakas után. A férfit a hasánál és a farkánál fogva lehet megtartani. Nincs sikeres férfi jó feleség vagy társ nélkül. A férfiak nem mindig tudják, mit akarnak, ezért a nőknek kell helyettük is okosnak lenni. Ne legyél féltékeny - nem szappan AZ, nem kopik. Legyél jóban az anyósoddal, mert egyszer te is az leszel. Ő egyébként nem volt sárkány anyós: bárkit elfogadott, akiben a boldogságom zálogát láttam.

Az élete vége felé anyám szívfájdítóan bölcs lett. Furcsa, hogy a halál előszobájában milyen sokan megtanulnak élni – vagy milyen sokat megtanulhatunk az. életről?

Akkoriban olyanokat mondott, hogy ha valami olyasmi miatt dühöngünk, amin nincs módunk változtatni, akkor magunkat mérgezzük. És hozzátette: én már csak tudom. (Valahol sejtette, hogy a rákot a masszív stressz indította be.) Ezzel a krédóval függött össze az is, hogy szenvedélyesen vallotta, túl kevés az idő ahhoz, hogy hülyékkel töltsük. Ha pedig mégis erre kényszerülünk, ne menjünk alájuk azzal, hogy megpróbálunk megfelelni nekik. Olyanokat is mondott, hogy soha nem szabad elhanyagolni a saját igényeinket. Igenis meg kell venni azt a cipőt, ruhát, táskát, kaját, játékot, amit nagyon-nagyon megkívánunk, mert ha attól jobban érezzük magunkat, a környezetünknek is jobb lesz. És nem kell pakolgatni a filléreket. Ahogy lesz, úgy lesz, olyan még nem volt soha, hogy valahogy ne lett volna.

Amikor az emlékeimben kutattam egy olyan jellemző történet után, ami nagyon róla, és nagyon rólam szólt, ez a sztori rögtön beugrott:

A történet az érettségimről szól és arról, hogy engedett el engem anyám és hogyan fogadta el, hogy magamtól is képes vagyok a boldogulásra.

Az érettségim nem tudom, melyikünknek volt nagyobb stressz: nekem, akinek át kellett mennem rajta, vagy neki, aki nem is volt annyira biztos benne, hogy sikerül. Főleg azután nem volt biztos benne, miután megnézte, milyen körülmények között készültem rá: papírhalmok, foltos jegyzetek, olvashatatlan füzetek, szamárfüles könyvek pokoli káosza tornyosult az íróasztalomon. Szerinte így nem lehet tanulni. Egész délelőtt a kezét tördelte és az ajkát harapdálta, miközben random elbőgte magát és formálgatta a vigasztaló mondatokat, amit majd mondani fog, ha majd hazajövök zokogva. Én a magam részéről leérettségiztem négy darab ötössel, három dicsérettel és egy darab hármassal. Hát volt is katarzis!

Akkor elkönyvelte magának, hogy a saját rendszeremben egész jól mozgok, és többé nem kell féltenie.

Érettségi után adott nekem 5000 Ft-ot (most gondold el, 1993-ban ez milyen nagy összeg volt), és a lelkemre kötötte, hogy mind egy fillérig költsem el haszontalan dolgokra. Szerinte ugyanis még egy komoly, érett embernek sem szabad elfeledkezni a gyermeki, játékos énjéről, és végeredményben az életet az apró hülyeségek teszik széppé. Végül kétszatyornyi mihaszna bigyóval és az elfogyasztott teméntelen fagylalttól enyhe gyomorrontással tértem haza, ő pedig nagyon büszke volt rám – ezzel megalapozta azóta is töretlen vonzalmamat az élet apró hülyeségei iránt; nem túl ambiciózus természetre vall, de nem bánom. Valószínűleg Mamát többek között ezek az apró, nem tárgyiasult hülyeségek tartották közöttünk sokkal tovább, mint ahogy a diagnózisa, a negyedik stádiumú rák indokolta (no meg az unokái, akik kicsik, de nem nevezhetők hülyeségnek).

Amikor megbetegedett, megfordult a viszonya mindannyiunkkal: az a tény, hogy gondoztuk, segítettük őt és aggódtunk érte, egyre elkeseredettebb küzdelmet vívva az önállóságának visszanyeréséért, gyermeki szerepbe kényszerítette őt és szülőibe minket.

Az ő újbóli gyermekkora a halálával ért véget, és most nekem is el kell engednem. Anyukám hamvait a Dunába eresztettük. Azóta másképp nézek a folyóra: valahol ott utaznak a sodrással Mama hamvai a tenger felé. Azt képzelem, a hullámok a szemének a mosolyráncai, a víz hangjával ő nevet rám. Talán kimegyek vasárnap az anyjafia napunkon a gyerekkel a Dunához, és vízbe dobom az anyák napi csokromat.