Helyi Szellem

Volt egy családi mondás, ami szerint Melinda (a nővérem) az apja lánya, Juditka (vagyis Én) az anyja lánya. Sarkításnak tűnik, pedig… hát, volt benne igazság. Nekem speciel 47 év nem volt elég arra, hogy megismerjem az apámat. Nem azért, mert nem engedte, és még csak nem is volt titokzatos; bár tagadhatatlanul kevesebbet beszélt, mint a nagydumás, kotnyeles, drámakirálynő anyukám.  

De valahogy úgy éreztem, mintha apámmal két külön bolygó szülöttei lennénk – még nem döntöttem el, melyikünk a földlakó. Azt hiszem, inkább én, bár ki tudja.

Az ő bolygóját úgy képzeltem el, mint egy helyet, ahol homéroszi derű és rend uralkodik, és az egyik feltételezi a másikat. Már gyerekként is csodálattal vegyes értetlenséggel figyeltem, ahogy húzza az egyenes vonalakat, rajzolja a szabályos mértani ábrákat, végzi a bonyolult számításokat a lepedő nagyságú papírokon formálódó tervrajzokon. Nem értettem, hogyan mozoghat olyan vérlázítóan otthonosan az egyenesek és szabályosak között. Az én lételemem a szabálytalanság és diszharmónia volt, a furcsaságok, fantázialények, mesék és drámák világát éreztem magaménak, ahol minden út, minden épület girbegurba.  

Papa egy félisten volt a szememben, amiért értett a számokhoz, számításokhoz, modellezéshez, absztracháláshoz, ráadásul mindezt nem egy lila ködben művelte, hanem tiszta, világos és gyakorlatias céllal. Igazából azt sem értettem, hogy mi tartja egyben az impulzív, nagydumás nagyasszony Mama és a csendes, körülményes, rigolyás – ő így mondta: nekem vannak bizonyos skrupulusaim – Papa házasságát, amit aztán tényleg az ásó, kapa, nagyharang választott el. Talán az, hogy az impulzivitás mögött bölcsesség, a rigolyák mögött pedig végtelen türelem munkálkodott. A lányukként csak azt tudom mondani, hogy kapcsolatukat roppant tanulságos és mulatságos volt figyelni.

Ami Papát és engem illet, elmondható, hogy nagyon messzire esett az alma a fájától, és e távolság csökkentésére számtalan közös program, rengeteg beszélgetés során kerestük az utakat egymáshoz. Kicsit úgy, mint ahogy idegen civilizációk lakói szomszédolnak. Ha a bolygóját nem is tudtam teljes egészében felfedezni, azért bőven elegendő kényelmes leszállópályát, turista útvonalakat alakítottam ki rajta. És nem távoztam onnan üres batyuval.

Papától kaptam például a legtöbbet használt nevemet: nagyon reménykedett egy Miklóskában, és mikor másodjára is lánya született, azt javasolta, legyen a kis Judit második neve Nikoletta, mert a Niki az majdnem Miki. És majd fiúsan neveljük – fűzte hozzá, és így is tettek, gyerekkorom a kissrácok gondtalan, plezúros térdű, kalandos világában telt. (Persze sose hívott Nikinek. Juditkám, így hívott, és így már nem hív soha senki.)

Aztán ténylegesen tőle tanultam meg (bár sose tanította), hogy nem kell mindenkinek megfelelni. Papának egyébként nagyjából soha nem okozott gondot a megfelelés: legendás sármmal áldották meg az égiek, porcelánkék szemeivel, kisfiús arcával és csibészes mosolyával mindenkit levett a lábáról. Ő volt az örök „Endrike”, akit mindenki etetett, itatott, babusgatott. Finom, de hatékony eszközei voltak a meggyőzésre. Például képes volt annyi ideig sóvárogva nézni egy ügyfele lakásában a vitrinbe tett antik vasalót, amíg neki nem adták.  Ez a vasaló ma is megvan, és akárhányszor ránézünk, mindig eszünkbe jut Papa mágikus és állhatatos ácsingózásának ereje. Ezzel együtt akadtak, akiknél mégis falakba ütközött. „Szarja össze magát” – vakkantotta mérges-vidáman ilyenkor Papa, és egyszerűen túllépett az ügyön.

Ez a végtelenül tapintatos ember nagyon is önző tudott lenni, ha saját testi-lelki jólléte volt a tét: márpedig nekem kell az alvás délután, mondta a ’80-as évek derekán, és otthagyta a megbecsült tanácsi állását, hogy gyanús, de maga-ura maszekoló lehessen. Márpedig én nem akarok depressziós lenni, mert még lehet pár jó évem, mondta Mama halála után, és helyette mert újra bohó és szerelmes lenni. (És nem akart megfelelni azoknak – köztük nekem – akik elvárták volna a gyászt.)

Az ő csillapíthatatlan tudásszomjából táplálkozik az én kulturális és tudományos kíváncsiságom. Jaj, gyerekkoromban mennyi ásítóan unalmas várat és kastélyt kellett végigtalpalnom vele, mennyi múzeumi tárló előtt böngésztem dühösen azokat a feliratokat, amiket ő az első betűtől az utolsóig elolvasott, értelmezett, majd még a kiállított műtárggyal is összevetett! Lényegében rá voltam szorítva a művelődésre, és nem mellesleg, a legtöbb kortársamat megelőzve bejárhattam Magyarországot. Később bebizonyosodott, hogy ezek az élmények minden „cuccnál” értékesebbek. Általa tudom, hogy a megismerésnél semmi nem menőbb, pláne, hogy útközben lehet ám teli torokból énekelni az autóban.

És ha már a menőségnél tartunk, Papa becsületére legyen mondva, hogy állhatatosan próbált lépést tartani az épp aktuális trendekkel, közte kamaszkorom idoljaival (a Depeche Mode zenéjét a végén egész megszerette), a számítógépes játékokkal (a stratégiai játékokba egyenesen ő vezette be a fiamat), az öltözködési és szórakozási hóbortokkal (mindig tudta, mikor kell szemet hunyni viselt dolgaim felett).

Amikor már sok-sok leszállópályám volt a bolygóján, és már egész sok turistaösvényt alakítottam ki rajta, akkor történt valami ezzel a csodálatos planétával. A homéroszi derűt démonok zilálták szét, melyekkel többnyire éjszaka viaskodott, a rendet pedig sötét viharok dúlták fel, melyek elvonultak ugyan, de nyomukban sűrű, ólomszürke köd támadt. Ebben a ködben szép lassan elsüllyedt a Papa-planéta, többet már nem volt alkalmas se landolásra, se kirándulásra.

Papa egy ideig adott még jelzéseket, mint ahogy zseblámpával integet az ember a sötétben: „Ez egy repülőtér – mutatott körbe – és hamarosan érkezik a járatom, nagyon kell figyelni a kijelzőt” – mondta a kistarcsai kórházban, és én dühös voltam, mert szót akartam vele érteni, és ez a hallucináció az utunkba állt. Abban ráadásul egészen biztos voltam, hogy – velem együtt – utál repülni, ezt tényleg sokszor megbeszéltük, és elképzelhetetlen volt, hogy az utazásnak ezt a formáját válassza. Pedig tényleg a járatát várta, jóllehet aztán túl sok időt töltött a repülőtéren.

Aztán a járat megérkezett, és elvitte… talán űrhajó volt, talán repülőgép, talán angyalszárnyakon távozott, de az is lehet, hogy egy üstökösbe csimpaszkodva.

Papa halálával ténylegesen egy csillag tűnt el az égről, nyomában végérvényesen elsüllyedt a gyerekkorom is, s vele omlott össze a régivágású művelődésnek, a Gutenberg-galaxisnak az egyik utolsó bástyája. És ez végképp pótolhatatlan. Vigyázzunk az emlékére nagyon.

Szabó Endre Levente
1948. március 12 - 2022. június 1. 
Síremlék az Agostyáni Emlékerdőben