Helyi Szellem

Tizenegy éves, nagy pofája van, összeomlik, ha a kedvenc pólóját mosásba teszem, de nem érti, mit rugózok egy matek kettesen, elvégre görbül - ki az? Hát a fiam, ki más. Nézi a minap a TLC-n a Mondj igent a ruhára! című giccshömpölyt (aki nem ismerné: esküvői ruhaválasztó valóságshow elképesztően felszínes szereplőkkel), nem aggódom, mert azt én is szoktam nézni, hagyomány a családban, hogy borzongva röhögünk a hülyéken.

Jómagam be vagyok oltva romantika ellen, fingom nincs, hogy történt meg velem mégis, hogy egyszer férjhez mentem. Szóval lemegy a műsor, hallom, hogy röhög a gyerek, hát az én vérem, persze, hogy röhög. Bemegyek én is a kis birodalmába, kérdezi cinkos mosollyal, hogy na és neked milyen ruhád volt anya, az esküvődön? Mentem megmutatom, mondom neki, mert kegyeletből őrzöm.Előveszem, kiteregetem, magamban gratulálok a jó ízlésemhez és kicsit szomorkodom is, hogy két nyárral korábban, vagy megvan az három is, nos, hogy is mondjam, kinőttem (széltében). Mert különben akár még ma is hordanám. A fiam néz rám görbén, majd kifakad: most komolyan ez az esküvői ruhád? És hol vannak róla a fodrok? A tollacskák? A flitterek? A hímzés? A drapéria? Az uszály?

Azért utána adott esélyt a javításra. Megkérdezte, milyen volt a torta? Mert jaj, a TLC-n, ami egy látens esküvőcsatorna, a Tortakirály minden második epizódjában valami szenzációs esküvői tortát készítenek. Már éreztem, hogy nincs sok vesztenivalóm, ezért őszintén megmondtam, hogy csokikrémes, de részletekre nem emlékszem, mert az esküvő reggelén lebattyogtam a cukrászdába és vettem egyet, de igazából talán három közül választhattam, és azért lett a csokis, mert azt biztos mindenki szereti.

Aztán - folytattam - átmentem a virágboltba, és vettem magamnak egy esküvői csokrot. Az apád nem jött velem, mert neki sürgős Warcraftoznivalója akadt, és azt mondta, hogy ő aztán ki nem mozdul a lakásból a ceremóniáig. Szóval hol tartottam? Ja, szóval csokis, a csokor pedig, ha tudni akarod, három szál rózsából volt kötve. Mondanom se kell, az ifjú trubadúr tajtékzott. Hogy egyáltalán hogy lehet így megházasodni, ilyen felelőtlenül? Csak úgy normális torta és tüllbodros ruha nélkül?

A drámának eme szépen kibontakozó csúcspontján belépett az apám, és miután gyorsan felmérte a disputa aktuális állását, kaján vigyorral odabökte az unokájának, hogy légy szíves, kérdezd meg anyádat, milyen volt a lagzi. Kérdezd csak meg, lesz mit mesélni! A fiam erre úgy nézett rám, hogy attól egyetlen nagy kérdőjellé lényegült át. Nagy levegőt vettem, és elárultam, hogy eléggé sajnáltuk a lagzira költeni a kevéske pénzünket, mert a nászútra spóroltunk. Úgyhogy úgy oldottuk meg a lagzit, hogy befizettük a rokonokat egy "Egyél annyit, amennyit csak bírsz"-étterembe - büfé volt az, böffentett közbe apám -, ahol fix összegért bárki telezabálhatja magát. A neve...? Várj csak, talán Telepoci. Oké, tényleg egy nagyáruház egyik étkezdéje volt, nagy ügy. De jóllaktak a rokonok, ez a lényeg. A barátokkal pedig utána egy nagy bográcsozást csaptunk.

És a nászút igazán klassz volt! A fiam felvette a legtürelmesebb arckifejezését. Jó, akkor mesélj a nászútról, anya. Szóval elmentetek édes kettesben... hova is? Görögországba... - hadartam - Olaszországon át... mert vonattal mentünk turistaosztályon... és igazából nem ketten voltunk, hanem hárman, mert egy haver is velünk jött, hogy semmiképpen sem unatkozzunk. Mi az, hogy ez nem is esküvő volt? Ha nem lett volna az, el se váltunk volna apáddal. Na ne okvetlenkedj már, látom, hogy szívatsz. Mateklecke? Majd magától megíródik, mi...?