Helyi Szellem

Tokajra már régóta fentem a fogamat - hát hogy a fenébe ne, hiszen a hegyaljai borok világviszonylatban is szinte egyedülállóak, az itt tenyésző spéci penészgomba ugyanis (tudjuk jól) Magyarország e tájékán kívül csak a Rajna-vidéken található meg. Ráadásul egy magamfajta klausztrofóbiásnak finoman szólva is kihívás a hegyekbe vájt, több kilométer hosszú, kétrét görnyedve látogatható pincerendszer! Aztán meg itt van a Tisza és a Bodrog, mindkettő csak lustán hömpölyög ezen a tájon, dús ártéri erdők ölén, kezdő kenusoknak is sikerélménnyel kecsegtető túraterepül szolgálva. A pasim ráadásul pecás, és méltán remélhettem, hogy kicsit megritkítja a Tisza halállományát némi halvacsora érdekében... Mindezt megkoronázandó Tokaj és környéke a legjobb ár-érték arányban lévő tuti borok paradicsoma, főleg helyben fogyasztva, a büszke borászokkal sztorizgatva. Évekig éltem Kőbányán a Tokaji Kereskedőháztól szinte kőhajításnyira, úgyhogy ifjúkorom bohém házibulii a tokaji borok bűvkörében teltek. Az első igazi helyben szerzett Tokaj-flashem mégis az volt, hogy két deci bortól brutálisan rosszul lettem.

Tokaji héderelésünk első felében egy enyhén hiperaktív nyolcéves fiúgyermek szórakoztatásáról kellett gondoskodnunk (saját termés, a pasim pedig csomagban kapta velem), amit tudvalévőleg nem árt tiszta fejjel végezni. Így a bor városában bizony egy hétig személy szerint csak sört ittam néha, és azt is csak a strandon. Nem baj egyébként, mert Tokaj a bor-szentélyeket elkerülve is kifejezetten családbarát hely. A Tutajos Beach Tisza-strand azonnal felkerült a fürdőhely toplistámra, egyedül a hétvégi zenebonát nehezményeztem - egyébként egy olyan strandról van szó, ahol minden megvan, ami kell, ami meg nincs, arról könnyű szívvel le lehet mondani. Van csudafinom homok, kiadós junk foodot kínáló büfé, strandjáték-árus és kenukölcsönző (utóbbit kár igénybe venni, mert kenu az itteni összeg töredékéért bérelhető bárhol). No meg a Tisza lágy vize, ami narancssárga réteget von a bőrre, a körömre, a fürdőruhára és a világos göncökre - ez a vasas elszíneződés tucatnyi mosakodással-mosással sem jön ki onnan.

De vissza a pincékhez: egy hétnyi gyerekes üdülés után lepasszoltuk a fiamat az apukájának és annak csajának, hogy a csemete belekóstolhasson a Bükk szépségeibe (ahova apjáék indultak túrázni), mi pedig végre felnőttes dolgokat is művelhessünk. Negyven fok volt árnyékban, és én kiadtam a jelszót: gyerünk pincékbe, hűsölni! Az első pince, ahova betértünk, egy pókhálóval keresztül-kasul befont, rusztikus, döngölt földű zug volt. Előtte egy tábla hirdette: 90 embernek is képesek itt borbemutatót tartani. Elsőre abszurdnak tűnt, de kiderült, hogy a pinceborozó csak fogadótér, belőle kanyargó folyosó nyílik, mely itt-ott kiöblösödik. Egy meglepően fiatal fiú mérte itt a borokat - gondoltam, biztos borászati szakközépiskolás gyakornok a pubi, de nem; ő a családi borászdinasztia tagja volt, maga is gyakorló bortermelő. Az események innentől nem a megszokott mederben folynak.

A pincében stabli 20 fok. Kint annak duplája. Mi szörnyen szomjas. Kóstoló rendel, nagy pohár szóda kísérőnek. Lehúz (v.ö.szomj). Mmmm, ez finom. Még egy kör. Borászfiú remek társaság, közlékeny, de nem tolakodó, kisebb ismeretterjesztő előadást tart nekünk. (Én kétféle furmintot kóstoltam, pasim hárslevelűt és sárgamuskotályt, mert ő édesszájú.) Megállapítjuk, hogy ez igaz fílinges hely, én megfogadom, hogy lájkolni fogom őket Facebookon, mivel fent vannak (Tokaji Pinceborozó néven), és nosza, álljunk tovább a következő helyre.

Csakhogy nincs következő hely aznapra.

Nincs, mert amint kilépünk a tomboló nyárba a pince hűvöséből, nálam lemegy valamiféle roló, és meglepve konstatálom, hogy olyan részeg vagyok, mint az albán szamár. Zavartan számolom, mennyitől is? Két deci bortól? Á, ez csak valami tévedés lehet. Elindulunk a főtér irányába, de engem úgy kell vonszolni. Forog velem a föld, ki akarok szállni, vagy legalább lerogyni. Két deci bortól... nemár. A Rákóczi-pince előtti, korhely Bacchust ábrázoló díszkút vízsugarába tartom a fejemet, aztán iszom vagy fél liter kútvizet. Így sem jobb, mert csak a tudatom tisztább, de a fejemben zeng a légkalapács, a gyomorom háborog, a lábaim remegnek, és úgy általában takony állapotban vagyok. Újabb borkóstoló? Néz rám kérdően a pasim, én meg közlöm, hogy felejtsen el, nekem egy kávét kellene szerezni. Minél gyorsabban és lehetőleg duplát.

Beszédülünk egy ragacsos linóleumú retrókrimóba, ahol a hetvenes évekből ittmaradt otthonkás nénike méri az előre lefőzött kávét. Ettől erőre kapok annyira, hogy vissza tudjak botladozni a szálláshelyig és ott másfél liter ásványvíz után már kapaszkodás nélkül tudok ülni. Eddig nagyon szerettem, de tudjátok mit... nem iszom bort többé soha. (Folyt. köv.)