Helyi Szellem

Ez nem az én történetem: találtam. Elmondták. De azért könnyű vele nekem is azonosulnom, mert a mesélő velem egykorú, egy-egzisztenciájú. És régen volt nagyon a sztori. Talán nem is igaz?

"Nézegetem a külföldi utazások árait, osztok-szorzok évről-évre. Ki kell ennek jönnie. De nem jön ki. Hát így nem jutok el sehova, hacsak nem repülök rá a last minute utakra, amik meglehetősen nehezen tervezhető mulatságnak számítanak. Egyetemistaként keresztül-kasul barangoltuk pár haverral Dél-Európát. Fillérekbe került, és hetekig maradhattunk – hogyan? Hát úgy, hogy csaltunk. Ahogy annak akkoriban divatja volt a kalandvágyó ifjak körében."

(Kép: SXC.hu, by wetape)

"Elképzelem, hogy drága fiacskám a nem is olyan távoli jövőben elém áll azzal, hogy anyu, a jövő héten indulok a spanokkal vonattal Marokkóba. Na de gyerekem, hát honnét az ördögből van ennyi pénzed? Ó, a szállás és a kaja nem gond, az ott nagyon olcsó, a spórolt pénzem elég lesz. Az útiköltség… hát, khm, tudod, szereztünk ilyen jegyeket… nem egészen hivatalos úton… mondhatni kéz alatt. Dehogy hamis, hova gondolsz! Rendes, pecséttel ellátott nemzetközi jegy. Csak az útvonalat mi írjuk bele… A mai eszemmel valószínűleg az történne, hogy átfuttatnám a rendszeren a lehetséges kockázatokat: milyen útvonalon megy, ott milyen törvények vannak életben, lebukás esetén mekkora szankcióra számíthatunk, van-e a családnak annyi pénze, hogy kiválthassuk a dutyiból. A marokkóiból mondjuk. Aztán toll a füledbe gyerek, ha rajtam múlik nem mész te sehova! Nem is értem, engem hogy engedhettek el erre az útra. Talán nem mondtuk meg a teljes igazságot – rémlik is, hogy valamit ködösítettünk. Mondjuk erre az elémállásra bő tíz év múlva adódik reális lehetőség, és addigra már hackerek fognak utaslistát hamisítani, úgy lehet majd lógni a vonaton. Hogy mi hogy csináltuk a kilencvenes évek második felében?

A vonatjegy-buharálásra egész földalatti iparág telepedett. Ha el akartál utazni egy vonattal jól elérhető, mindazonáltal távoli helyre, csak meg kellett kérdezned az ismerőseidet, hogy ismer-e egy hamisvonatjegy-üzért. Valakinek a valakijének a valakije egészen biztosan ismert egyet, de lehet, hogy te is. Mert ott tanultak az egyetemen, verték a blattot a krimóban, ahova jártál, csápoltak a koncerteken, ahol te is. Biztos láttad a Moszkva tér című filmet, melynek szereplői a vonatjegy-hamisításból csináltak nagy bizniszt: hát ugyanazt a hagyományt folytatták ezek a srácok is. A jegyek, amiket árultak, valójában határátlépők voltak, amiket soha nem használtak fel, de a vasút pecsétje már rajtuk volt. Az útvonalat erre alkalmas vegyszerekkel kiszedték (a hypo nem volt alkalmas, mert bebarnult tőle a papír), és mondjuk Szeged-Röszke helyett beírták azt, amit a kedves megrendelő kért. Mi például Budapest-Marrakesh útvonalat rendeltünk, kitérővel Lisszabon felé. Az árat, amit a vasút nevében ráírtak, már neked kellett kiderítened (nem volt nehéz). Utunk során egy portugál kisvárosban találkoztunk egy erdélyi bagázzsal, kérdezték, mi járatban, elmondtuk, és azt is, hogy hogyan: ők mosolyogva forgatták a kezükben a buherált jegyeinket, majd annyit mondtak, ez se rossz, de náluk egyenesen a nyomdából lopják a jegyeket és bélyegzőjük is van a dílereknek. Nanemár, a tiétek is OLYAN? Olyan hát. Megnéztük mi is, irigykedtünk. Sokkal profibbnak nézett ki.

Ha jól emlékszem, akkoriban egy ilyen jegy párezer forintba került. A teljes útvonal több mint százezerbe fájt volna per kopf, ha becsületes polgárok módjára kicsengetjük. Ennyi pénzt szerintem akkoriban még egyben nem is láttunk, jómagam pont a felével vágtam neki az útnak (plusz a hamis jegy ára). Valamivel több, mint három hétig maradtunk, irtózatos kompromisszumokkal: a vonaton kómázás a szállásköltség megspórolására alap volt, de aludtunk várótermekben, sőt, váróterem előtt, a betonra terített polifoamjainkon. Cannesban a tengerparton akartunk éjszakázni, de egy kedves rendőr felvilágosított: ott fennáll a veszélye, hogy egy késsel az oldalunkban, de javainktól mindenképpen megfosztva ébredünk. Mert éjszaka oda még ők sem mernek lemenni. Vagy ugyanez pepitában: Casablancában, ahol híresen rossz a közbiztonság, egy kétágyas szobát béreltünk, majd becsempésztük oda a teljes csapatot, összesen nyolc embert, hogy ők majd a földön alszanak. Lebuktunk persze, és az arab szállástulajdonos néhány kigyúrt mór legénnyel nemzetközi nyelven értésünkre adta, hogy ezt a fajta sumákolást erősen ellenzi, és azért, mert per definitionem hülyének néztük, fájdalomdíjként nem kevés pénzt követel. Összedobtuk, és aludtunk egy csótányos szobában, a padlón szállodai árban.

De aludtunk tengerparton a kavicsfövenyen is, sötét volt, mikor tábort vertünk, és nem vettük észre, hogy két méterre tőlünk nagy kupac khm, fekáliák éktelenkednek. Egész éjszaka kísértett a szag. A Spanyolország és Marokkó között közlekedő kompon irtózatosan berúgtunk a vámmentes viszkitől, és visszafelé az egyik cimbi nagy röhögéssel egyenesen belefutott a vámos karjába, aki válaszul akkurátusan leaggatta a csomagján csüngő, szuvenírnek vásárolt teknőcpáncél-lantokat és tevebőrrel bevont kongákat. Örök életre megjegyeztük, hogy Spanyolországba nem szabad bevinni vadon élő állatból készült termékeket. Tisztálkodtunk strandon, vonaton, várótermek mosdójában. Többet költöttünk vízre, mint élelemre és szállásra együtt. De mentünk, mert vitt a lábunk és a kalandvágy – nem adnám egy all-inclusive hétért ezt az élményt!

Hazafelé menet olyan szinten le voltunk már rongyolódva, hogy a Velence felé tartó vonaton egyedül a mi kupénkat nem rabolta ki egy szervezett bűnbanda. Amikor hazaértünk, az első komolyabb kádfürdő után a csodálatos barnaságunk feléről kiderült, hogy kosz. Valamint rettenetesen büdösek voltunk. Most, hogy jobban belegondolok, őszintén remélem, nagyreményű csemetém problémamentes, kényelmes fiatal felnőtté érik, nem olyan nonkomform félbolondokká, mint anno a szülei. Nekem ne hekkeljen kalandvágyból vonatjegyeket (utaslistát sem) és ne kódorogjon veszélyes, koszos helyeken. Inkább tanuljon a büdös kölyke, hogy jó szakmája legyen és ki tudja fizetni az all inclusive utat. Nekem is persze."