A pasim tud szerbül. Nem sokat, de mégis. Ez bő három évnyi együttlét után még mindig a meglepetés erejével hatott, bár végülis logikus: a szülővárosa harminc kilométerre van a szerb határról, gyakran volt alkalma találkozni szerbekkel, és egész gyerekkorában az akkori jugó tévében nézte a Tomésdzserrit, hát ragadt rá. Aztán meg gondolom jöttek is szerbek, akikkel a kocsmában, mint helyi stratégiai ponton találkozhatott, meg ő is ment ki bevásárolni, mert Szerbiában király piák vannak, príma helyi sörök és likőrök, szóval rendesen tolta az alkoholturizmust. Eddig nem tűnt fel, hogy így vágná a nyelvet, de sebaj: hála neki, az idei Montenegro-turnénk nyelvileg zökkenőmentesen folyt.
Herkentyű Montenegróban.
Ez egy klasszikus előszezoni út volt. Az előszezon amúgy a legkirályabb! Ugyan minket a kényszer szorított bele, amit most nem részleteznék, de végülis a sóherségünkhöz kitűnően passzol ez a megoldás. Mivel két éve már végighedóztuk Montenegrót, és visszahúzott a szívünk, kézenfekvőnek tűnt, hogy oda menjünk. Bölcsebbek vagyunk, okosabbak vagyunk, dörzsölt utazók leszünk.
De nem is erről akarok ám írni, hanem a nyelvhasználatról. Én ugyanis elirigyeltem az én drágám nyelvtudását. Öntudatos bölcsész vagyok, mit nekem pár új kifejezés egy akármilyen nyelven. Dobardam, roppantotta a pasim foghegyről, ha odaköszönt a szerb boltosnak / montenegrói vendéglősnek / bosnyák csetresárusnak. Na, ebben semmi kunszt nincs. Azt jelenti, jónapot. Távozáskor pedig biccentett: Dov'dzsennya! Haha, akkor ez biztosan a viszlát. Kiindulásnak klafa kis muníció. Elkezdtem utánozni, és mint egy kis papagáj, én is ropogtattam a dobardamot érkezéskor. De amikor kifelé mentünk, meggyűlt a bajom a viszláttal. Hogy is mondta a pasim? Olyan maszatolósan beszél, basszameg, de valamit mondanom kell, ha már szerbül köszöntem be, akkor szerbül is köszönjek ki. Az eleje biztos ugyanaz, mint a jónapotnak... dobar vagy dobre... igen, most már biztos, hogy dobre, ez is azt jelenti, jó. A vége pedig zsennya! Ezt nem téveszthettem el, teljesen tisztán hallottam, hogy zsennya. Valami jókívánság lehet, majd meg fogom kérdezni, hogy mi.
Szépen artikuláltan én is búcsúztam: Dobre! Zsennya!
Állati büszke voltam magamra. Hogyne, nem égetem ám magam holmi hellókkal, csaókkal meg bájbájokkal, egy túrót! Dobardam, Dobrezsennya, biccentgettem boldogan. Búcsúzáskor azonban mindig olyan furán néztek rám... elkerekedett szemek, döbbenet... ja persze, hát biztos csodálkoznak, hogy ilyen király vagyok szerb köszönésben!
Aztán egy alkalommal - a Balkánon ritka madár az ilyen - Montenegróban nem koedukált, hanem kifejezetten nőknek fenntartott retyóba libbentem ki felesleges levet kiereszteni. Az ajtóra a kis szoknyás alak alá ez volt írva: žena. Szórakozottan olvasgattam, hm, ez valahonnan ismerős.... aztán leesett... az is, hogy miért néznek rám mindig olyan hülyén, amikor úgy búcsúzom, hogy dobre-zsennya.
Három napig mindenkinek jó nőt kívántam búcsúzóul.
Bár ha úgy vesszük, ez is egy jókívánság.
És minden csoda csak három napig tart.
Éééégés! (kigyulladt jacht a Kotori-öbölben madártávlatból)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.