Helyi Szellem

Csak akkor tudsz aludni, ha közel s távol egy pisszenés se hallik? Szereted a csöndet, a bensőségességet és a magányt? Akkor tartsd magad távol Ulcinjtól, mert itt csak akkor lelsz nyugtot, ha a legforróbb órákban felmászol a várost őrző sziklaerődre, kockáztatva ezzel a szénné pörkölődést, amit ráadásul észre sem veszel a tengeri szélben. Ulcinj Montenegro legdélibb és legbalkánibb városa – mivel számunkra mindkét jelző határozott reklámértékkel bír, nem volt kétséges, hogy szerepel a turné állomásai között. Viszont amikor begördültünk a zsúfolt utcáiba, ahol kábé élükre állítva parkoltak az autók, cikáztak a gyalogosok, tülekedtek a sofőrök, dudáltak, berregtek, krehácsoltak a már évekkel ezelőtt levitézlett kisteherautók, veteránjárművek és persze a kismotorok (szigorúan Tomos márkájúak – hasonlítanak a nálunk ismert Babettákra, azzal a különbséggel, hogy ezek a szívós kis öszvérek még alaposan felmálházva is lazán veszik az állandó hegynek fel-hegynek le utakat) – nos, ettől a bábeli zűrzavartól érkezésünkkor semmi jót nem reméltünk.

Valami irreális módon mégis besodródtunk a belvárosba, ahol fürgén bepattantunk a verdával egy bakancs-Renault és egy Bálnamerci közé, majd vissza is tolattunk, mert csak egyikünk tudott kiszállni a szűk helyen. Később konstatáltuk, hogy egy taxisdrosztnak jelölt helyre álltunk be, ám afeletti aggodalmam, hogy emiatt megbírságolnak, alaptalannak bizonyult: Ulcinjban az autók kétféleképpen parkoltak, vagy fizettek a helyért, vagy találtak egy helyet, de mindkettő szabályos volt. A szálláskeresés itt nem volt olyan pörgős, mint Petrovacban: sobe-sobe!-rikkancsok híján lebattyogtunk egy olyan utcába, ahol szinte minden házon volt szállást jelző tábla, odasompolyogtunk egy kvaterkázó helyiekből álló csoporthoz, és tüntetőleg fevettük a tanácstalan turista arckifejezést. Egy éltes asszonyság azonnal pártfogásába vett: fél óra múlva már pakoltuk is a csomagokat a lánya vendégszobájába (a' 30 euró per nap).

Vendéglátónk albán volt, mint az ulcinji lakosok közel háromnegyede, illetve az idelátogatók jelentős része (Albánia mindössze 16 km-re van a várostól): a muzulmán túlsúly a város életvitelében is érzékelhető volt, egy nagy adag egzotikus bukét adva Ulcinjnak. Hülye hasonlat, de engem kicsit Isztambulra emlékeztetett az egész: a csésze kávé, vagy kis üveg ásványvíz mellett órákig diskuráló férfiak a kávéházakban, az egymás-hegyén hátán torlódó házak, a sikátorok falai között kifeszített  köteleken lengő színes ruhák, a 24 órás nyüzsgés az utcákon... és hát igen, a szemét: nem véletlenül mondják, hogy Ulcinj már Balkán a javából. Szemetesek nincsenek, csak elszórtan elhelyezett konténerek, a spontán szemétdombok inváziója pedig egyetlen foghíj-telket, beépítetlen sarkot, vagy gondozatlan kertet sem kímél. A városi strandon - a Mala Plazán - éppígy képes elfajulni a szeméthelyzet: hiába takarítják össze a napközbeni hulladékot este egy fürge traktorral, a vízben déli tizenkettőkor már nejlonszatyrok és ismeretlen tartalmú pelenkák is szembeúszhatnak a partközeli szakaszokon (aki rest beljebb úszni a tiszta vízért, az a Velika Plazán, a város melletti hosszú partszakaszon ligézzen inkább, ide azonban autóval érdemes jönni). A hulladékdömping döbbenetes annak tükrében, hogy Ulcinj ritka virágos város - mivel értelmezhető kertek nincsenek a hegyek által megkövetelt teraszos építkezések miatt, minden talpalattnyi területet benépesítenek dekoratív futónövényekkel, netán szőlő- vagy kivilugasokkal.

Ulcinj városi strandja egyetlen hatalmas családi piknik, melyen a família jó pár illusztris tagja felvonul: voltak itt tokától bokáig beöltözött tisztes asszonyságok (fürödni is kendőben, szoknyában mentek), albán cigánykaraván hatalmas matrónával, pufi csokibarna kölkök fürdőruhának kinevezett alsóneműben, fukszokkal megpakolt (jobbára orosz) gazdagok, helyi szerecsenek (a városban régen rabszolgapiac működött, az afrikai munkások leszármazottai közül sokan ma is itt élnek), pecsenyére sült turisták... A strandról nem hiányozhat a rengeteg árus, akik kosárban hurcibálják a főtt kukoricát, a bureket, a napolajat, vagy a pálcikára szúrt, piros színű cukormázzal bevont almát - utóbbi kereskedő még harsány dalokkal is lendített az üzleten, melyek a közönség reakcióját figyelve, témájukat tekintve meglehetősen vaskosak lehettek.

A strandon össznépi sport a homokvárépítés: nullától húsz éves korig műveli fiú és lány igazi szakértelemmel. Apropó gyerekek: Magyarországon hozzászoktam, hogy a porontyokra általában egy hajszolt, stresszes anyuka vigyáz, míg a fater a sörözőben böfögve váltja a világot az apatársakkal, és néha nagy kegyesen begázol a vízbe, hogy öt percen keresztül dobálja a kölyköket a hullámokba. Ulcinjban viszont az apai jelenlét annyira szembetűnő volt a gyerekek mellett, hogy egy idő után aggódva kerestem az anyákat: nos, ők voltak azok, akik a napernyő árnyékában beszélgettek, míg a ded(ek)re az apja megható odaadással figyelt.

Mint minden városban, itt is vétek lenne kihagyni a piacot: Montenegróban úgy tűnik, nem divat hatóságilag agyonellenőrizni mindent, így a piac bőségesen kínál házilag előállított élelmiszert, pálinkát, bort, olajat, saját recept szerint pácolt olívabogyót, sajtot, sonkát. A félliteres (zárjegy nélküli :))) sétapalackokba zárt rakiják (helyi pálnikafajta) láttán eljátszadoztam a gondolattal, ahogy egy magyar fogyasztóvédő látványosan hátsófali szívinfarktust kap a sorok között sétálván.

Ulcinjt az teszi igazán bohémmé, hogy minden változik, él, lüktet benne: a lapos tetős házakra újabb és újabb emeletek épülnek, újabb és újabb teraszokkal, ahol az emberek esténként vég nélkül dumálnak, társasoznak kártyáznak, gyereket szellőztetnek; az utcán mozgó standokon dolgoznak olyan mesteremberek, mint a szabó vagy a pólónyomtató, az internetkávézókból, ahol a helyi fiatalok lelkesen lógnak a facebookon és a skype-on, jó időben a szabad ég alá tolják ki a számítógépes asztalokat. Hiába száll le az éj, Ulcinj utcái mindig tele vannak, mindig akadnak, akik társaságba verődve nevetnek, kart karba öltve sétálnak, éjjel háromkor sült kukoricát és bureket vesznek, vagy éppen a templom kertjében beszélgetnek a pappal az olajfák alatt akár éjfélkor is, és mindezen nyüzsgésen mégsem az alkohol az úr. Ulcinjban a Balkán épp Európává válik, annak minden fényével és árnyával együtt, hiszen pont annyit veszít a romlottságából, mint az ártatlanságából.

Egyszer betértünk egy kávézóba szomjunkat oltani, és olyan beszélgethetnékünk támadt, hogy újabb és újabb rendelést adtunk le. A vendéglátós, egy régi vágású, lassú mozgású öregúr, a második körnél elszalajtotta a fiát egy zacskó chipsért, a negyediknél kolbászkákat sütött nekünk - a sörkorcsolyákat olyan diszkréten csúsztatta elénk, mint egy segítő szellem, nem is számolta fel, egyszerűen lerótta tiszteletét a komolyabban fogyasztók előtt.  Az öregúr ezzel a gesztussal megvett engem – az egész város nevében.